Avagy a kultusz folytatódik, Strasbourg dübörög tovább. Az eredeti négyesből pont Roberto maradt ki, mert megint elfelejtett repjegyet foglalni, így a másik férfikolléga vállalta magára, hogy autót bérel. Persze nem Fordot (sznobéria). Így járt, kaptunk egy szlovák rendszámú Kia Sportage-et, amin ő azért tépte a haját, mert szlovák, a dán Juan meg távban azért, mert "blob", azaz nagy, környezetszennyező jármű, aminek akkora a kasznija, hogy ütközéskor sokkal inkább a másik hal meg*.

Olcsó volt a Ryan, úgyhogy kijöttem egy lakásavatóra. Azt még nem tudom, hogy az hogy néz ki, de akinél alszom, az egy ilyen Corvin-negyed szerű helyen lakik, funkcionális, fehér bútorai vannak (bár zuhanyfüggöny, sőt, egyáltalán függöny még nincs), furcsa, laboreszközökre emlékeztető kávéfőző cuccai (és egy I'm the one who knocks lábtörlője, én vagyok naiv?), és... egy bendzsó, egy gitár és egy balalajka. Lehet, hogy egy mandolint is rejteget valahol. Ja, és konkrét, felhúzos kakukkos óra is van.

Megint az volt, hogy már túl sok minden történt ahhoz, hogy értelmesen leírjam.

Január óta dolgoztam egy sorozaton. Egy nagyon rossz sorozaton. Egy helyi Barátok köztön. Vagy mittomén, magyar sorozatot sose néztem. Közben elkezdtem csinálni minőségibb dolgokat, és az tűnt fel például, hogy azokban van hatásszünet. Tehát valaki mond valamit, és utána csak néz. Vagy némán végigmegy egy parkolón. Vagy elolvas valamit. Vagy megiszik egy pohár vizet. Ehhez képest a nagyonrosszban 2 másodperccel azután, hogy egy jelenetnek vége lett, kezdődött a másik. Na nem mintha lett volna benne mondanivaló, amit fel kellett volna dolgozni. Kb.

Az egyik Facebook-ismerősöm* rendezett egyszer szülihetet, és megfogott a gondolat, úgyhogy a harmincadikon én is megcsináltam. Fél évre előre bejelentettem, hogy a külföldiek is tudjanak repjegyet foglalni, és néhányan meg is tették: a Gyapjas és párja, Szöszke, egy tinderes holland, akinek anno leginkább szánalomból mondtam, hogy legyünk barátok, ő meg komolyan vette, na és Carl Square, aki már felbukkant itt. Az utóbbi időben többször is beszéltünk, jól jöttek a tanácsai a MY-Camp-őrület közben.

Azt hiszem, még nem írtam az Öcsiről. Őt úgy választottam ki, ahogy mostanában a cipőket szoktam: meglátom, azt mondom neki: "Jössz", mint Ney'tiri az Avatárban, megfogom és viszem. Az Öcsi a 2015-ös táborban ült, az iPhone-jára meredve légzongorázott, Lennon-szemüvege volt és méteres haja, úgyhogy odapenderültem hozzá, és majdnem az jött ki a számon, hogy "szia, értékellek mint embert". Aztán nagyjából elválaszthatatlanok lettünk.

Volt ez a kalandom a svéddel (alias Vis Maior). Bár arra már január elején rájöttem, hogy nekem ez* nem jön be, és ezt meg is mondtam neki, ő ezt szakításként értelmezte, ami nem lett volna akkora veszteség, csakhogy már be volt fizetve egy elég drága közös utazás, amire így elmentem.

Vannak az ilyen összevissza élő emberek életében is visszatérő elemek, mondhatni rituálék. Ezek elsősorban a parlamenti naptárnak, azon belül is a strasbourgi heteknek köszönhetők. Számtalan túlélési stratégia van, onnantól kezdve, hogy ki mivel repül, hol alszik, mit eszik, melyik boltba szabadul be, az évek során mindenkinek kialakult már a gusztusa (mondanom se kell, hogy nem sokakkal osztozom az Airbnb-parlamentimenza-Sephora kombón).

Térjünk vissza inkább az utazós képekhez, a magánéletemhez semmi közötök, vagy legalábbis nem itt. Szóval voltunk Grenoble-ban, MY-NY-on. Ezzel kapcsolatban megint az volt az élményem, hogy minek jöttem ide, de azt be kell valljam, a szilveszter jobb volt, mint a tavalyi, és nem kellett pezsgőért se menni*.

Ilyen volt a város:

Ebben a tehetségesfiatalok programban, amiről az ismerőseim rendre megkérdezik, hogy én gondozok vagy engem gondoznak, mehetünk ötször coach-hoz. Mindenki ugyanahhoz. Én is mentem, miért is ne. Azt akartam vele megbeszélni, hogy eddig ugye volt egy darab szakmám, amire viszonylag rája születtem, de ha valami mást akarok csinálni, azért kábé mindenhol küzdeni kell, és hogy döntsem el, hol küzdjek, ha egyik irányba se húz erősebben a szívem.