Az Öcsi

Azt hiszem, még nem írtam az Öcsiről. Őt úgy választottam ki, ahogy mostanában a cipőket szoktam: meglátom, azt mondom neki: "Jössz", mint Ney'tiri az Avatárban, megfogom és viszem. Az Öcsi a 2015-ös táborban ült, az iPhone-jára meredve légzongorázott, Lennon-szemüvege volt és méteres haja, úgyhogy odapenderültem hozzá, és majdnem az jött ki a számon, hogy "szia, értékellek mint embert". Aztán nagyjából elválaszthatatlanok lettünk. Egy darabig akartam egy olyan sapkát, amit csak akkor hordok, ha nem munkaügyben utazom külföldre, de aztán rájöttem, hogy gyakorlatilag olyankor mindig ott van ő is, minek ehhez sapka. És csak eleinte áltattam magamat azzal, hogy lehetünk barátok, mert tényleg nagyon hamar olyan közel került hozzám, mint ahogy, gondolom, a testvérek szoktak.

A vicces az, hogy neki vannak is testvérei, kábé annyi idősek, mint én, de néha azok is tőlem kérdezik, hogy hol az Öcsi. Amit vagy tudok, vagy nem. Sokszor nálam van, most már néha én is nála, mert van olyan, hogy nála, egy 3D-sen bizarr lakás tőlem negyedórányira. Néha elmegyek a koncertjükre, amit kizárólag miatta csinálok, mert a zene, amit játszanak, legalább olyan távol áll tőlem, mint a meglehetősen félelmetes közönség. Először még a backstage-be is bemehettem, minekutána a gitáros (akivel egyébként gyerekkorunkban együtt karatéztunk) utólag megkérdezte, hogy milyen vagyok az ágyban. Ezt az Öcsi már csak azért sem tudhatja, mert ha véletlenül egy ágyban alszunk is, ő becsavarodik a zenéjébe, én meg becsavarodok az óránkénti ébresztőitől. De megértem, hogy kicsit összezavarjuk az embereket, amikor együtt közlekedünk például az Ikeában. Tippelhetnek esetleg arra, hogy egy pár vagyunk, vagy hogy anya-fia, de az igazságot a legritkább esetben találják el. Tíz év van köztünk, de én egy kicsit fiatalabbnak nézek ki, ő meg kicsit idősebbnek (a kalapom megeszem, hogy sose kérnek tőle személyit, pedig még csak 19).

Nyilván nem állnék vele szóba, ha nem lenne sokkal érettebb a koránál. Tucatnyi, igényesen összerakott és angolul elnevezett playlistje van, konkrét életfilozófiája és hosszú távú céljai, és ezt nem tőlem tanulta. Viszont nem mer bejelentkezni a fogorvoshoz, és hajlamos két főre egy kiló rizst megfőzni, szóval azért tartsuk egyensúlyban a róla kialakult képet. Szerintem művésznek kellene lennie, de ő egy darabig makacsul matek szakra akart menni, aztán most meg ki tudja, mi lesz, ott ragad a TáTK-n vagy mi. Néha a tanárok nem hiszik el, hogy tényleg ő írt egy beadandót. Többnyire angolul chatel velem, amit én veretes sznobságnak tartok, de mit csináljak vele, ő legalább tud, ellentétben sokakkal, akikkel szintén angolul kell beszélnem.

Amit még szeretek benne, az a hisztimentesség. Novemberben elég rossz hangulatban, síri csendben autóztunk haza Hollandiából, éjfélre értünk ide, és ő még itt maradt, zokszó nélkül (na jó, nem, de inkább komikus jellegű zokszóval) pakolta velem a tizenkét fordulónyi cuccot fel a harmadik emeletre. Vagy be akart menni az óráira aznap, amikor Velencébe indultunk, mondtuk neki, hogy nemár, induljunk korán, és egy szó nélkül ráállt.

Leginkább mégis azért lógok vele, mert vele működik az, hogy néha megharagszom rá, de még akkor se merül fel, hogy ne segítenék neki kérés nélkül is, mert kiváltja belőlem az anyai ösztönt valahogy ez feltétel nélküli. Meg hát ő is bedob néha előzmény nélkül olyanokat a chatbe, hogy "say that I'm never gonna lose you", és olyankor elolvadok... a következő stikliig.