utazás

Meg gyorsan gyakoroltam valasztojogomat, ehhez viszont autot kellett berelni. Szokasos megalomaniank most egy BMW 525 Luxury Editiont eredmenyezett, ami kabe ugy nez ki, mint egy urhajo, es ugyanannyira nem mer az ember semmit megnyomni rajta. Nyithato teto, navigacio kijelezve a kormany mogott, meg ilyen fittyfenek. Harom nap alatt lehetetlen kiismerni, de legalabb jo nehez vele parkolni.

Egy közlekedési szempontból halmozottan hátrányos hétvége után a következőket tudom elmondani a német, illetve francia államvasutakról:

- kölcsönösen szivatják egymás utasait azzal, hogy az államközi vonatokon tömegesen lefoglalják egymás országában a helyeket, aztán vonogatják a vállukat a náluk vásárolni óhajtóknak.

És haladtunk tovább, nyugat felé... Érdekes módon amennyiért San Sebastiánban meg Bilbaóban hatfős teremben ágyat kaptunk, annyiért Galíciában már kétágyas szobát. Persze a hotelnek is megvoltak a sajátosságai. Például a mélygarázs, aminek minden stratégiai felületét szőnyeggel borították be. A lift pedig mindig megállt és kinyílt a földszinten, gondolom, azért, hogy a recepciós megnézhesse, kik és milyen rakománnyal emelkednek szobai magasságokba.

Itt zajlott ugye az ominózus jelenet az ablakkal, tehát mire a szállodába értünk, már meglehetősen pihentek voltunk. A leonberginek például valamiért az az ötlete támadt, hogy vegyünk sok kis színes hajgumit, aztán játsszak vele. Ez lett belőle.

Azt akartam mondani, hogy ahhoz képest, hogy Spanyolországban voltunk, pont végigmentünk majdnem az összes olyan tartományon, ahol a beszélt nyelv kábé nyomokban emlékeztet a kasztíliaira. Értik persze azt is, de én meg nem nagyon értem azt, hogy az irteera az a kijárat, jatetxea az étterem, ibilbidea a sugárút, magát a várost pedig egyszerűen Bilbo néven tisztelik. Gyűrűk Ura-rajongók előnyben!

Régen, amikor még romantikus lányregény volt az életem, egy kilencnapos autós túrával Quimby-i magasságokba lehetett röpíteni a lelkem. Az ég kék volt, a kabócák tényleg nyenyerésztek, ahogy kell nekik, Horvátország nyaralásra való, kész. Bezzeg most, amikor napjaim egy Kerouac-regény alapján, a fiatal Stephen King által írt korhatáros sitcomra emlékeztetnek, csütörtök délután (le)robbanásközeli állapotban találtam a hotelben a leonbergit. Hogy ő menne, de szíve szerint lehetőleg Stuttgartba, aludni.

Már megint ott tartok, hogy rengeteg közölnivaló lenne, de ha ragaszkodnék a részletességhez, akkor abbahagynám a blogírást, annyira nincs módom lépést tartani saját magammal. Szóval a héten (hetekben?) mélymerülésben veszek részt a leonbergi világában (konkrétan Leonberg és környékén). Maradék önbecsülésem, mint értelmes, kommunikatív és önálló intellektuális lénynek, milligrammokban mérhető. 

A hétvégét Párizsban töltöttem. Megmondom őszintén, amikor Chateau Rouge-nál kiszálltam a metróból a szórólapot osztogató pakisztániak, a gyanús csonthéjasokat pirító arabok meg a sok egyéb színes egyéniség közé, az első gondolatom nem volt őszintén optimista. Az a sok amerikai mensás, aki egy facebookos körkérdésre, miszerint hova vitetné magát a hirtelen elébe ereszkedett magángéppel, Párizst választotta, biztos nem így képzeli el.

Nem volt olyan jó, mint a metzi testvére, de egy ilyen ronda épületben mindig akad valami, ami nekem tetszik. Persze igen sok képnél óhatatlanul a "pacni" mentális címke villant fel a fejemben. Itt most azt mutatom meg, ahol nem. 

Ez volt az első, ami megfogott és egyből meg is rémisztett.

Tudósítás ismét Ribizlilandből, nézzük, mi történt legutóbb. Jártak nálam couchsurfingesek, sokan, utazni fogok, sokat, ez meg kicsit kedvesnaplóm ízűre sikeredett, bocs.