utazás

Elhatároztam, hogy ha már nem kényeztettek el munkával az elmúlt héten (little did I know...), elutazom. Vagy Írországot, vagy Izlandot néztem ki, úgy gondoltam, ez két olyan ország, ahol akkor is jó fényképek készülnek, ha csak kattintgatok. Izland lehet, hogy sokkal jobban összejön szeptemberben, ezért maradt Írország, ahol 15 évesen voltam 2 hetet, és azóta szeretnék visszamenni. Ráadásul ez egyszer jól jártam a Ryan menetrendjével: korán indult, későn jött.

Nem kéne ilyenkor ébren lennem, de olyan sok dolgom volt. Teljesen véletlenül a nevemre került egy jövő péntek hajnalra szóló repjegy Írországba (arra már kevésbé gondolok szívesen, hogy sajnos retúr), és ez maga után vonta nevetségesen olcsó szállások és bérautók lefoglalását, illetve pofátlanul drága objektívek megvásárlását. Mindenkit megnyugtatok: nem hostel, automata váltós, és kb. háromnegyed annyiért vettem, mint amennyit az Amazon listáz értük. 

Húsvét hétfő Spanyolországban munkanap. Miután egy órát vártunk a malagai távolsági buszra és még akkor se voltunk biztosak benne, hogy jön, megértettük, miért beszélt előző este a sofőrünkkel egy lány egy fél órán keresztül arról, hogy a Nagyszombat munkanap-e vagy sem. Azért végül csak elértünk a hotelünkhöz, még ha a Picasso múzeumot már le is késtük. Itt is felcaplattunk az egyetlen elérhető helyre, a Gibralfaro-várhoz, és körbefotóztuk a várost. Megerősödött bennem az igény egy Canon háromszámjegyű gépre.

Erre az öt napra az alábbi célokat véstem fel a motivációs táblámra:
- lebarnulni
- élvezni az utazást
- legyőzni a félelmeimet

Meglepetésemre az utóbbi tétel nem az első, hanem az utolsó napon következett be.

Amilyen világ vicce a mi nemzeti légitársaságunk, a Wizzair, most a legszívesebben összecsókolgatnám őket. Vagy a planning ügyosztályt, vagy valakit.

Nagyon sok mindenről akarok most írni, de rövid ízelítőnek egy momentum a tegnapi utazásomból, ami több okból is szürreálisra sikeredett. Ugye óraátállítás volt, és mivel MK úgy ítélte, a telefonom elég okos ahhoz, hogy erről magától is értesüljön, akkorra (4:45) állítottam az ébresztőt, amikor ténylegesen fel akartam kelni. Ehhez képest félóránként felriadtam, kiszámoltam, hogy ha ébredéskor a mikró órája ugyanazt az időt mutatja, mint a telefon, akkor még alhatok egy órát, ha viszont nem, akkor fel kell kelnem.

Gyorshír: teljesen váratlanul bekerültem a Mensa nemzetközi webes munkacsoportjába (angolul csak WTF, avagy Web Task Force, nem röhög)! Ennek nagyon örülök, mert szeretek fontoskodni, és végre tehetek is majd valami remélhetőleg kézzelfoghatót, vagy legalább lesz kire mutogatni, hogy miért nem teljesítünk.

Már harmadszor kezdem el ezt a nyavalyás bejegyzést, mert szeretném, ha a rajongóim mindig tudnák, merre tart a Raya-turné a világban. Én, aki úgy éltem le az első 20 évemet, hogy az anyukám minden pillanatban tudta, hol vagyok és kivel, illetve milyen tudatmódosító anyagot fogyaszthatok potenciálisan, sajnos kezdek olyan életet élni, hogy a saját szüleim/legjobb barátaim, nem utolsósorban pedig a pasim se tudja mindig, hogy melyik országban vagyok éppen. Ha tudnátok, hányszor volt Kuala Lumpur és Amszterdam között ellenállhatatlan késztetésem, hogy küldjek egy kukaccal kezdődő smst*...

Örökbefogadtam egy porszívót is, úgyhogy teljes mértékben gépesített a háztartásom, és földöntúli örömmel számoltam fel a pormacska-rezervátumot. Megküzdöttem a kombi-mikró-csodasütővel, aminek két centi vastag csak a használati utasítása (utoljára Békáéknál szembesültem hasonlóval, nem bontja ugyan meg a teret, de b+, nincs rajta egy olyan gomb, hogy "popkornt mikrózzá'!", legalábbis a medián illuminált szilveszterező már nem találta), a végén felhívtam Juszufot, aki elárulta, hogy az egyetlen OFF állásban lévő biztosíték tényleg ahhoz tartozik.

Ismételten kiderült,hogy nem bírom a birkákat. Mármint megenni. Nem az aranyosságuk miatt, hanem mert valószínűleg tartalmaznak valami olyasmit, aminek a lebontásához az egyébként vasszögbiztos gyomromból hiányzik az enzim. Ennek az lett az eredménye, hogy a schipholi vécé ijedtében már azelőtt öblíteni kezdett, hogy magamra zártam volna az ajtót. Aztán egyszerre beugrott a címben szereplő kifejezés, és rájöttem, hogy sokkal inkább erről van szó.