Beküldte Raya deBonel -
Erre az öt napra az alábbi célokat véstem fel a motivációs táblámra:
- lebarnulni
- élvezni az utazást
- legyőzni a félelmeimet
Meglepetésemre az utóbbi tétel nem az első, hanem az utolsó napon következett be.
Maga az El Camino del Rey ugyanis egyáltalán nem volt félelmetes. Megmondom
őszintén, a Zamárdi Kalandparkban jobban féltem. Az volt az érzésem, hogy a
sziklamászás a szexhez hasonlít: lehet mindenféle védőeszközökkel tökéletesen
biztonságossá tenni, de ez nagymértékben csökkenti az izgalmasságot is. Útközben
gondosan megmutattak nekünk minden táblát, amin "azelkaminón" meghaltak emlékére
állítottak, aztán csak kiderült, hogy az egyik fordítva hordta a kötelet és nem volt rajta
sisak, a második ott mászott kötél nélkül, ahol nem kellett volna, a harmadik, negyedik
és ötödik pedig egyenesen Darwin-díjat érdemelne, mert tökrészegen, éjszaka feljöttek,
és egy uszkve 150 méter mély szakadék fölött kifeszített kábelen próbáltak három
összesodort övön lógva átcsúszni. Rengeteg név volt a táblájuk alján, akik kvázi aláírták
a "belevetettétek magatokat a szabadságba, hősök vagytok, legendák vagytok" szöveget.
Ezennel tisztelettel kérek mindenkit, aki szeretné, hogy beszálljak a sírkövébe, hogy ne
ilyen idióta módon haljon meg, mert én nem szívesen adnám a nevem ilyesmihez.
Vezetőnk, Steve eredetileg talán angol lehetett, de a gibraltári-német befolyás olyanra
silányította az angolját, hogy inkább csak "funny"-nak tudnám titulálni, fonetikusan.
Már majdnem 60 éves, de ő a vezetők vezetője, legalábbis szerinte minden más
csoport halálos veszélyben forgott, mert nem volt rajtuk sisak, régi volt a karabinerük,
esetleg kicsatolták magukat, amikor elmentek mellettünk. Cserébe mi túlbiztosított
hülyeturistának éreztük magunkat, de legalább sok jó kép készült rólunk, és megnéztünk
minden kis fosszíliát a sziklákon.
Azt nem sikerült a fejemben összeraknom, hogy milyen víz áramlik itt és hova,
mindenesetre folyamatosan felbukkantak a "vízvezeték" és a "folyómeder" szavak.
Itt már megyünk át ugyanazon a hídon.
Alapvetően az egész egy elég rusnya, emberkéz építette ipari műemlék, a kilátásért meg
a helyenként hiányzó betonért járnak ide azok, akik a 8c+ nehézségű mászóutakat nem
vállalják be.
Voilá, kilátás. Ebbe a folyóba zúgtak bele az említett IQ-harcosok.
Ez a kis ház meg tök cuki, ahogy rásüt a nap. Steve-nek persze erre is volt egy megjegyzése: "Sajnos a kávézót ideiglenesen bezárták, pedig milyen jó cappuccinót adtak!".
Jellemző útszakasz 1.
Jellemző útszakasz 2.
Amikor az elején azt mondták, 27 métert fogunk kötélen ereszkedni, azt hittem,
viccelnek (elvégre azt is mondta, hogy az útközben szedett karobot majd megőröljük
és megfőzzük kávénak, meg hogy náluk hagyomány egy csipet guano rituális
elfogyasztása), de ahogy feljöttünk, azt lefelé inkább nem ismételném meg.
Alant láthatóak "A kárhozat virágtartói" - Steve elnevezésében, majd utána hegyi zergéknek tervezett
fal, miközben össze vagyunk kötve, mint a szecskák (hetedikesek) a Ferences Gimnázium színvonalas avatórendezvényén. Ez annyira nem vicces, mikor a mögöttünk lévő folyamatosan a kötélen tapos.
Szerénységem csigalassú ereszkedését láthatjuk.
Ehelyett tehát abseil következett. El nem tudtam képzelni, hogy lesz ez lehetséges úgy,
hogy kontrollálni tudjam a sebességet, de közben ne kelljen kézzel tartanom az egész
súlyomat. Végül egy ötletes csigaszerűség oldotta meg a dolgot, de a fegyencedzés
ellenére még mindig satnya alkarom rendesen fájt, mire leértem, plusz az utolsó öt
másodpercben sikerült a jobb bokámat is odacsapnom egy sziklához. Utánunk Steve
tíz másodperc alatt leszökellt, mint a kommandósok a filmekben, elég megalázó volt.
Mindenesetre ezek után úgy éreztem, megérdemlek egy sört.