utazás

Asszem, olyan hülyeséget se csinálok többet, hogy a reggeli 6:45-ös gépre veszek jegyet. De ha már így alakult, gondoltam, legalább próbáljuk meg élvezni. Izzítottam a leonbergit, hogy ajánljon nekem kocsmákat, aki egy TOP 10-es lista mellett azzal a figyelmeztetéssel bocsátott utamra, hogy ne bízzak a törökökben. Feltettem a Couchsurfingre, hogy ki jön velem bulizni. Erre először egy fekete pasi reagált. 

Milyen pasim van nekem (akiből hatvanhat óráért képes vagyok huszonnégyet utazni)? Jó pasim van nekem.

- első kávé előtt nem működős
- hányatós vidámparki játékon kurjongatós

A hétvégén nagy ragyogás vett körül, amiből bizonyos hidroxicsoportok miatt nem sokat észleltem, viszont belülről annál fényesebbnek tűnt a világ. Na ez egy kicsit zagyva így.

Tartozom egy vallomással (bár a többségnek nem lesz újdonság).

Nem én lettem volna, ha egy hétvége erejéig megültem volna Brüsszelben a fenekemen. A múlt hetet végigdolgoztam, de csütörtökön, ebédszünetben, felfénylett a reménysugár a Facebookon: megüresedett egy hely egy Münchenbe tartó autóban. A társaság: egy angol, egy amerikai, egy indiai. Természetesen korántsem a mértéktelen ivászat és jódlimuzsika iránti igény diadalmaskodott a korábbi félmaratonos terveimen, hanem a vágyott angol anyanyelvi környezet.

Már régóta motoszkál bennem ez a téma. Annyira elszakadtam már az eredeti hazámtól, hogy már csak az anyanyelvemre mondanám, hogy magyar. Ne vegyétek hazaárulásnak, de annyi helyen jártam, ami mind lehetne otthon. /közhely on Otthon amúgy is ott van, ahol szeretet vesz körül, /közhely off. Írtam már, hogy mennyi korombelivel (25-35) találkoztam, akik országtól függetlenül ugyanolyan életet élnek, mint én. És éreztem, hogy mekkora szakadék van a nyugatiak és a keletiek között, mennyire egzotikusnak látja az egyik a másikat, és sokszor milyen apróságokon múlik a különbség. 

Ó, most egy nyugodt hónap jön, leszámítva két Strasbourgot, amiből az egyiknek a végén megint Warnemündébe kirándulok, a másik után meg Budapestre. De egyébként veszteg leszek. 

Nem könnyű izlandi buszsofőrnek lenni. Egyrészről az úthálózat nagyjából kimerül a sziget körül futó, névlegesen kétszer egy sávos, valójában kb. 3 méter széles, töredezett szélű aszfalcsíkban, középen jelzésértékű záróvonallal. Egyébként a Kreszben is szerepel, hogy ha nem jön szembe senki, akkor középen kell haladni. Másrészről az említett birkák is odatévednek még erre a keskeny sávra is. Harmadrészt pedig ott van az ifjúsági csoport, mint halmozott istencsapása. 

Első kikötőnk a hosszú hányattatás után. A parkolásról annyit, hogy most már tudom, miért nevetnek olyan jókat a férfiak a nőkön. A leonbergi azzal próbálta menteni a mundért, hogy jó kapitány először mindig tesz egy tiszteletkört, megnézi, merre hány méter (szó szerint), meg hogy van-e szabad hely, aztán méltóságteljesen kivitorlázik, megfordul, majd pengén beáll a kinézett helyre.

Miután élőben már többen hiányolták a bejegyzéseimet, teszek egy kísérletet, hogy számot adjak az elmúlt két hétről, amíg még mindig cseng a fülem a tegnapelőtti Leningrad koncerttől, miközben a fejemben már a Kiscsillag a soundtrack. Ezt mellékelem, és előre is bocsássatok meg a színvonalért, de ez most egy ilyen tudatállapot.