Beküldte Raya deBonel -
Ó, most egy nyugodt hónap jön, leszámítva két Strasbourgot, amiből az egyiknek a végén megint Warnemündébe kirándulok, a másik után meg Budapestre. De egyébként veszteg leszek.
Na szóval, egy ilyen észak-németországi kirándulás úgy néz ki, hogy alsó hangon 4 átszállás, de nekem most sikerült hatból megoldani, és csak egyszer rontottam el, de gyorsaságom és némettudásom kombinációjával (a hasznosság és a mérték fordítottan arányos) korrigáltam, és tulajdonképpen egészen kipihent voltam, amikor megérkeztem. Az ezt követő két órás, ájulásszerű alvást követően pedig egészen összefüggően beszéltem a kedvesemhez. Igaz, magyarul.
Ő pedig hálából ilyen szép helyekre vitt:
Kötelességtudóan fényképeztem, de valahogy nem volt kerek az egész. Nem beszéltünk, a kezét se volt kedvem fogni. És akkor. Elérkeztünk. A. Halsütőkhöz.
Egyből színes lett a világ.
Este pedig a vitorlázásról már jól (félre)ismert Saschára hallgatva elmentünk a Cuba nevezetű kocsmába Hemingwayt inni. Asszem, itt rontottuk el. Olyan fotókat csináltam, amikre nem emlékszem, a leonbergi csinált rajtuk olyan dolgokat, amikre nem emlékszik, és most már nektek se mutathatom meg, mert felszólított rá, hogy töröljem őket.
Érdekes ökoszisztéma ám egy ilyen kollégium. Nagyobbak a szobák, mint az enyém Pesten. Persze a leonbergi vernyákol, hogy nem fér be se a gitárja, se a didgeridoo-ja, de még az analóg Pentaxot se volt kedve idehozni. Na de ha zenélni is úgy tud, mint amilyen fotókat csinál, akkor megbocsátom a helyigényét. A zuhanyzóban szól a helyi Sláger Rádió, viszont koedukált. Nem igazán értettem a szokásjogot: ellenkező neműek jelenlétében az ember ruhástul megy be a fülkébe és egy szabad szemmel áthatolhatatlan résen perisztaltikázza ki a ruháit, vagy mi? Az viszont szimpatikus, hogy a sok tengerész ellenére minden fülkében van szemetes, sőt, az egyikre még azt is kiírták: "Sitzen!", így én azt részesítettem előnyben.
A tengerészek klubját Sumpfnak, azaz mocsárnak hívják, és tényleg könnyen ott lehet ragadni. Eszméletlen hangulatos kis hely rendes bárral, törzsasztallal, ahova csak tagok ülhetnek, meg ilyenek. Na, és itt kell "önkéntes alapon" egy-egy estét lehúzniuk a fiúknak. A leonbergi egyik barátja, miután reggel kicsit túl korán kopogott, és szerény, békésen, egy szál bugyiban szendergő személyemet találta, konstatálta a helyzetet és délután leváltotta, mi meg béreltünk biciklit és elmentünk a Kletterwaldba, ami olyan, mint a Zamárdi Kalandpark, csak kicsit húzósabb. Helyenként mondjuk kicsit low costosan van megoldva: két fa között egy nagy semmi. Ez az akadály. Megállapítottam, hogy érettségi óta se tanultam meg kötelet mászni, és az eset után pár napig nem emelgettem söröskorsókat. Mindenesetre nagyon büszke vagyok magunkra nem csak azért, mert végre valami olyasmit csináltunk, amit a párok szoktak (bár mittudomén), vagy mert a legnehezebb pályát is végigmásztuk, hanem mert végre sikerült egy vállalható közös fotót készítenem. Az én orrommal minden ilyen alkalom ajándék.
Hanem önbizalomjavításra egy de facto fiúiskola közismerten kiváló lehetőség. Egy nő jelenléte itt rang. Az évnyitó fesztiválon konkrétan az egész kampusz a tenyeremből evett, rám hárult ugyanis a nemes feladat, hogy a még általam is dekódolható "steak", illetve "wurst" vezényszavakra a vonatkozó hústerméket egy előzőleg akkurátusan félig felmetszett zsemlébe helyezzem, és szalvétástul, egy "bitte schön" keretében átnyújtsam a delikvensnek. A gondok egyrészt ott kezdődtek, hogy elvágtam az ujjam, ami innentől kezdve vagy véres volt, vagy nyálas, és hát egyik se ÁNTSZ-konform, másrészt meg ott, amikor valaki az udvariassági formulákon túl beszélgetni is akart. A valakik sajnos nagyobbrészt a leonbergi szalonspicces tanárai voltak. Még azt a balhét is nekem kellett elvinnem, hogy tavaly ő miattam nem járt angolórára, holott ezért valójában csak az egyik sznobériája okolható. Na de egyszer csak vége szakadt a műszaknak is, és az én kedvesem azon füstösen bevágódott az ágyba és előadta a hattyú halálát (alias torokgyulladás). Nem volt gond, a koncerteken a falon át is kiválóan hallottuk, az eső meg úgyis esett, de azt soha nem fogom neki megbocsátani, hogy míg én óvatlanul elaludtam, megette a mákos süti végét.
Így, hogy a délutánt gyakorlatilag elfetrengtük, másnap hajnalban játszi könnyedséggel elértük a 8:30-as trelleborgi kompot. 
A hajnal megkapó színorgiája lágyan ráborul a teherkikötőre. A leonbergi vén tengeri medveként magyarázza, hogy egy csavart vagy lefest az ember, és akkor nem rozsdás, viszont nem is mozog, vagy fordítva. Az emberiség egyik legnagyobb, megoldatlan problémája ez. Engem momentán sokkal inkább a saját, magánjellegű gondolataim kötnek le (úgy is, mint "normális ez az ember, hogy ezt akarja csinálni?", és "lehetne pontosan ugyanennyire nem normális úgy, hogy lehetőleg ne töltsön minden évben 8 hónapot akut életveszélyben és több ezer kilométerre tőlem?"). Megtudjuk, mit jelent németül a "schlooze". Kikötünk.
Trelleborgban megebédelünk, és ismét eltöprengünk a különbözőségeinken. Jelesül azon, hogy a leonbergi kétségbeesetten nekem, mint nyelvtanulási szakértőnek szegezi azt a kérdést, hogy miről jegyezze meg, hogy svédül a "hej san" az üdvözlés és a "hej da" az elköszönés, mire én közlöm vele, hogy ezt elrontotta, mert én már megjegyeztem, és innentől kezdve ha megnyúznak, se tudom megmondani, hogyan. Jobb híján azt találtam ki, hogy gondoljon Sandokanra, ott is előbb jön a san, mint a do, és úgy tűnik, működött a dolog, mert még két nap múlva is tudta.
Pedig, pedig! Először egy kis svéd road movie következett. Giccses, délutáni napfényben a csak svédül beszélő buszsofőrrel leegyeztettük, hogy a 346-os busz egészen Malmő központi pályaudvaráig visz, aztán beültünk leghátulra, és ekkor a leonbergi a legszebb dolgot mondta nekem, amit férfi nőnek mondhat, azon kívül, hogy "jó a segged". Egyébként szemfüles jószág voltam, mert a 346-os busz lopakodva átváltott 114-esbe, és csak intuícióm és gyors reakcióm mentett meg minket attól, hogy valami olyan városban kössünk ki, amiben még magánhangzó sincs, nemhogy Starbucksos sütőtökös latte. Innen Koppenhága már gyerekjáték volt. Becsekkoltunk egy nagyon puccos szállodába, aminek a teteje jóval szélesebb volt, mint az alja, aztán elegánsan megérdeklődtük az utat a drogos negyed felé.
Krisztiánia laktanyából szellemváros, aztán a lakásfoglalók révén hippikommuna és drogdílerközpont lett. Nagy kár, hogy nem szabad fényképezni, mert minden színes, fényes, és egészen hihetetlen alakok mászkálnak arrafelé. Egyszer egy óriási masztiff szaglászott meg minket, máskor egy zöld papagáj. És még nem szívtunk semmit! Állítólag nem csak illegális dolgok vannak, hanem például koncertek is, de emlékszem, a leonbergi milyen bizalmatlanul bámult fel az egyetlen olyan házra, ahonnan élő zene szűrődött ki, majd közölte, hogy "Az, hogy ide milyen emberek járnak és milyen céllal, két olyan változó, amire vonatkozóan nincsenek ismereteim". Így, e szókkal.
Pár óra után megállapítottuk, hogy ez itt túl professzionális, és inkább bevetettük magunkat a város szelídebb részeibe. Persze ha az embernek váratlanul olyan ötletei támadnak, mint hogy például geocachingeljünk a központi pályaudvar 3-as és 4-es vágánya között az éjszaka közepén, akkor könnyen ellenségesség válhat a legártalmatlanabb környezet is. Végül aztán valahogy hazakerültünk, isten áldja a leonbergi navigációs készségeit. Lesz valami ebből a fiúból!
Másnap aztán majdnem összevesztünk azon, hogy én ne utazzak annyit akkor se, ha neki történetesen születésnapja van, de szokás szerint búcsúzáskor rádöbbent, hogy mégse bír ki négy hetet, főleg akkor nem, ha az azt követő tíz napban a lakásom berendezésén kell majd robotolnia. Igen, úgy csinálunk, mint a párok szoktak.