Beküldte Raya deBonel -
Nem könnyű izlandi buszsofőrnek lenni. Egyrészről az úthálózat nagyjából kimerül a sziget körül futó, névlegesen kétszer egy sávos, valójában kb. 3 méter széles, töredezett szélű aszfalcsíkban, középen jelzésértékű záróvonallal. Egyébként a Kreszben is szerepel, hogy ha nem jön szembe senki, akkor középen kell haladni. Másrészről az említett birkák is odatévednek még erre a keskeny sávra is. Harmadrészt pedig ott van az ifjúsági csoport, mint halmozott istencsapása.
Az egész, ahogy odakeveredtem, nagyon magyar. Van ez a JCI nevezetű szervezet, aminek a céljait öt együtt töltött nap után sem bírtam elmémbe kristályosítani. Elvileg aktív állampolgárok lennénk, pozitív változást hoznánk a világba, empowerment, leadership és más lefordíthatatlan szavak. Kedves (mensás) ismerősöm, egyben a magyarországi szervezet elnöke szerint vagy bulit kell szervezni, vagy el kell menni a buliba. Hát én ez utóbbiban jeleskedve bizonyítottam most állampolgár mivoltomat. Nemcsak egyetlen magyar, de egyetlen kelet-európai is voltam egy rakás finn és német között, meg akadt még egy francia is, akit néha észre is lehetett venni. Belőlük állt össze a többszörös testvérvárosi háló, a Multitwinning, és ezért mentünk mi oda. Illetve én speciel fényképezni, de ezt nem kell nekik tudniuk.
Részemről céljaim megvalósultak.
Ezen kívül nagyon sokat ettünk és ittunk, és furcsa helyekre vittek minket.
Az izlandi konyha nagyon egészséges! Értem ezalatt a halakat, a skyr nevezetű sűrű, gyümölcsös joghurtot, a kakukkfüvet legelésző sportos bárányt és... emellett nem tudok könnybe lábadt szem nélkül elmenni... a zabpelyhet. Első este olyan zabpelyhes almatortát kaptunk vaníliafagyival és betonra vert tejszínhabbal, hogy virágba borultak az ízlelőbimbóink. Napközben időnként spontán piknikben törtünk ki (bedöglött a busz), előkerült egy adag vadrizs, csicseriborsós-krumplis valami, garnélás szendvicsek, gyümölcs, saláta... tudnám, hol terem ez meg mind! Mert a nem létező izlandi talajon biztos nem!
Az alkohol mégis sokkal drágább, pedig azt helyben állítják elő. Az biztos, hogy ha itt laknék, nem lenne alacsony a vérnyomásom, ugyanis pillanatok alatt szépen ráfüggtem a lakkrísra, vagyis a medvecukorra és annak folyékony, illetve szilárd származékaira. Utóbbi a finneknél salmiaki névre hallgat, én viszont sokkal jobban megszerettem az izlandi Topast, már csak azért is, mert egy bizarr játékban, aminek (befőttes)gumik és "business elf"-ek voltak a főszereplői, ez volt a jutalom. És hogy megörültem, amikor a reptéri duty free-ben gyakorlatilag utánam dobták!
A programban egyrészt a standard turistaelemek szerepeltek (vízesés, gejzír, vulkanikus kövek, nagy választék nincs egy magyarországnyi szigeten, aminek 320 000 lakosa van, azok is többnyire isznak vagy regényt írnak), másrészt olyan bulik, mint az "izlandi mitológiai alakok estéje", a jacuzziparti egy bérelt apartman erkélyén, vagy a pizsamaparti, egyből a gálavacsora után. Az elsőt még kimagyaráztam valahogy, lévén hogy a mi kultúránknak nem részei az elfek meg a trollok, és így elfogadták a saját verziómat. A hajamat felfogtam pálmafába, a fülem mögé sikerítettem egy tüskés valamit, amitől láncok vezettek egy hajcsatig, a fülembe akasztottam egy pár rusnya fekete karmos madárlábat, és csíkos harisnyát vettem fel. A legnagyobb sikert mégis azzal arattam, hogy a bolyhos zokniba hegyesre hajtogatott harisnyakartont applikáltam. Konkrétan két percig tartott, de legalább tízen kérdezték, hogy ezt meg ki varrta. De voltak még furcsa szerzetek: az egyik chapter például viking zombinak öltözve a Thrillert adta elő. A pizsamaparti ennél visszafogottabb volt, ugyanis az alkalom tiszteletére mindenki új pizsit vett, vagy legalábbis lopott a helyi kórházból, aztán leültünk a már említett Lóftur ágyára, és mobilról szóló zenére ugráltunk.
A gáláról viszont mindenképp szót kell ejtenem külön is. Elszoktam én már az olyan egyesületektől, amiknek a tudatmódosító szerek öncélú fogyasztásán és az ellenkező nemmel való kötetlen kapcsolatok létrehozásán kívül más célja is van. A Mensában pláne nem szoktunk fűnek-fának elismeréseket osztogatni. Ehhez képest itt három órán keresztül - elnézést, nem tudom szalonképesebben leírni - egymás f@szának ütemes szopkodása ment. Akkor tudtam, hogy itt a vég, amikor a pincéreket szólították a színpadra, és őket is megtapsoltuk, nagyvonalúan figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy tíz perccel korábban egyikük nyílt színen ráborított egy konkrét tálca pezsgőt az egyik szenátorra.
De ha ez még nem lett volna elég, asztaltársaságnak megkaptunk egy angol párt, akiket először anyának és fiának, aztán főnöknek és titkárfiúnak hittem. Végül kiderült, hogy egy MILH-ről (Mother I'd Like to Hit) van szó. Azzal kezdte, hogy ha ő szervezné ezt a rendezvényt, eszébe nem jutna papírszalvétát feltenni. Aztán, hogy minek ennyi szervező, náluk ketten megoldják az egészet. Az előételnek felszolgált lazac helyett mást kért, mert a tenger gyümölcsei számára "visszataszítóak". A bárány pedig persze hogy nem volt optimális hőmérsékletű. Komolyan mondom, mint a Titanicban az anyuka. Szegény srác próbálta menteni a helyzetet, igazán aranyos volt, de ettől még levegő után kapkodtam, amikor "boyfriend"-ként hivatkozott rá a nyanya. A szintén velünk vacsorázó amerikai nő mentette a helyzetet, amikor felsóhajtott: "kéne nekem is egy ilyen kis háziállat!".
Tudjátok, az a legrosszabb az ilyen helyzetekben, hogy az ember azt hiszi, egyedül van. Nekem a leonbergi volt minden vigaszom, teljesen meg voltam róla győződve, hogy itt mindenki agymosott. Szerencsére a búcsú estéjén sikerült végre beszélő viszonyba kerülnöm a fránya finnekkel, és kiszellőztettük minden bosszúságunkat. Aztán önhibámon kívül kiesett a számon a nap poénja, úgyhogy asszem, szívükbe zártak.
Visszaérve Brüsszelbe, nem tudom, mi lepett meg jobban. Az, hogy a reptéren egy kedves lány nekem adta a 24 órás BKV-jegyét, vagy az, hogy leszállás előtt úgy nézegettem, melyik épület melyik, ahogy csak Budapest hídjait szoktam.