mivan

Brüsszelben ritka vendég a napsugár, de nemsokára én is ugyanilyen ritka leszek! Már vágom a centit. Na de addig sem unatkozunk.

Megállapítottam már sokszor, hogy piszok mázlista vagyok, de azért még mindig meglep, hogy ennyire. A bácsi kiadta a lakásomat, ezzel még egy évi hágai tandíjat takarítva meg nekem nyárra. Ráadásul az új jelöltek belementek, hogy csak 14-én költözhetnek be, így a szüleimet még a szokásos paradicsomi (hm) körülmények között fogadhatom. Atomot elvállalta egy kedves mensás, és említettem már, hogy kaptam még munkát is?

Bocsánat, de muszáj ezt a vacak szóviccet elsütnöm. Gtalkoztunk éppen, mikor hazajött állásinterjúból az erasmusos vendégem, akinek nemzetiségére és félénkségére utalva Szöszke azzal köszönt el, hogy írjak. Én kérek elnézést.

Különben köszönöm, jól telt a hétvége, szívtam magamba a nyelvi tudást, kiderült például, hogy a raccsolásra nincs angol szó, meg hogy az ő szülei komolyan elgondolkodtak rajta, hogy olyan keresztneveket adjanak neki, hogy a monogramja COOL legyen. És ahhoz képest, hogy honnan származunk, egész keveset ittunk. 

Utálok az Univerzumra hivatkozni, de valaki vagy valami úgy látszik, azt akarta, hogy menjek el szeptemberben Izlandra, mert amíg én azon rágtam magam, hogy ennyi pénzből általában ötször szoktam megfordulni Brüsszel és Budapest között, kaptam két nap tolmácsolást meg három fordítást. 

Engedelmeskedtem.

Az valami félelmetes, hogy még be se kell hogy tegyem a lábamat Belgiumba, és máris minden berosszul. Ma például az internet tréfált meg. Békésen legelészek a virtuális mezőkön, amikor egyszer csak kiszalad alólam. A gond csak az volt, hogy nem nyomtattam ki a beszállókártyámat. Ugyan előre 10 euróért megvehettem volna, hogy ők nyomtassák ki helyettem, de hát ki az a hülye, aki ezért fizet, na így került 30-ba az utazásom.

Csodák hete. Pár napja vinnyogtam a sztrájk miatt, meg azért, mert áttették a szerdai ülést péntekre, és emiatt csak szombaton mehetek haza, de akkor legalább jó korán.

Ma azért nem dolgozom, mert az egész Bizottság sztrájkol. Azt ugyan csak tegnap tudtam meg, hogy miért, de ezzel együtt rögtön el is gondolkoztam: kéne vajon nekem is?

A hétvége nagy tanulsága: senki nem fog boldogságot adni neked cserébe azért, mert bármilyen elvárásoknak megfelelsz. Majdnem olyan felszabadító volt erre rájönni, mint amikor egy hétig nem volt bankkártyám.

Szombaton fél 12-kor Jóanyám tapintatosan bekopogott, hogy mindjárt jönnek a vendégek, és talán lennék szíves felöltözni meg ilyenek. A vendégek ugyan nagyrészt negyed 3-kor jöttek, de legalább addig is többet voltam láb alatt. Utána többnyire ittunk, a kaja kivételesen nem kapott nagyobb szerepet, mint az emberek, de arról a máglyarakásról, amit az anyám összerakott saját sütésű kalácsból, arról muszáj vagyok megemlékezni. Fotó is készült (ti. azon gyakoroltam a cukorgyöngyöcskékre élesítést), majd felrakom azt is.

Pénteken, jobban mondva szombat reggel úgy értem haza, mint élénk éjszakai életű fotós haverom szokott. Lehet, hogy igazából nem is vietnami??