Beküldte Raya deBonel -
Ma azért nem dolgozom, mert az egész Bizottság sztrájkol. Azt ugyan csak tegnap tudtam meg, hogy miért, de ezzel együtt rögtön el is gondolkoztam: kéne vajon nekem is?
Egyfelől, utálom a sztrájkokat. Szinte soha nem gondolom, hogy eredményre vezetnének. Olyan embereket szívatnak meg, akik nem érdemlik meg (például szegény tolmácskát, aki azt remélte, hogy egy becsülettel végigdolgozott hét után a szinte üléstelen péntek délután hazarepülhet, ehelyett szerdán ülök itthon és pénteken vagyok egész napra beosztva), és a rendszer úgyis dübörög tovább. Azt ugyanis egyik szakszervezet se engedheti meg magának, hogy addig sztrájkoljon, amíg tényleg hatása lenne.
Másfelől volt az intranetünkön egy felhívás, ami alá többen azt kommentelték, hogy "mi, állásban lévők is voltunk már szolidárisak a szabadúszókkal, hát most légyszi ti is". Én még fiatal vagyok itt, de egy olyan esetről se hallottam, amikor 1) a szabadúszók, akik többnyire azért repülnek ebbe a rusnya városba, hogy keressenek egy kis pénzt, lemondtak volna róla azért, mert mondjuk mostantól 18 helyett 22 fokos lesz az ivóvíz a csapokban, 2) az állásban lévőket tettlegesen érdekelte volna, hogy a szabadúszók élnek-e vagy halnak. Persze nem merem megkérdezni, mert még kekeckedésnek vennék. Lehet, hogy tényleg szolidarítottak már, de ez engem mire kötelez? Azt mondják, ha ezt most "engedjük", akkor az át fog gyűrűzni a szabadúszó fizetésekre is (addig dolgozom én itt). Akkor fognak majd a funkcik tiltakozni? Van olyan, akinek egy életre biztos állása van itt, és kockáztatná azért, mert pár száz (ezer?) szabadúszó elesik a (többnyire nem kizárólagos) megélhetésétől? Miközben aki itt eresztett gyökeret, annak már családja, esetleg hitele van? Maradjunk annyiban, hogy én nem várnám el egyik bagázstól se, hogy a másik kedvéért szívassa magát. Most viszont nekem kell döntenem, függetlenül attól, hogy a jövőben viszonozza-e ezt valaki.
Na de miről is van szó? A Bizottság szokása szerint benyújtott egy tervezetet a Tanácsnak, amiben 1 milliárd euró megtakarítás szerepel. A Tanács, vagyis az állam-és kormányfők, felmérve ennek politikai értékét ahhoz képest, hogy nem az ő, illetve alkalmazottaik fizetéséről van szó, még 2,5 milliárddal fejelték meg ezt. A Bizottság meg ahelyett, hogy feltartotta volna a középső ujját, elfogadta ezt tárgyalási alapként. Az alapfizetést nem érinti a csökkentés, a nyugdíjjárulék emelkedik 36%-kal, 67 évre nő a nyugdíjkorhatár, csökkennek a járandóságok, 6%-os adót vetnek ki a családi és egyéb pótlékokra, és 37,5 óráról 40 órára nő a munkahét. Meg még az előmenetel lassítása bizonyos kategóriákban. Semmi kibírhatatlan. Viszont mint ahogy mondják, a boldogság tényezője nem az életszínvonal, hanem annak az első deriváltja. Hiába lesz még mindig sokkal jobb a helyzetük a bizottságiaknak, mint a saját országukban lenne, persze hogy lázonganak a megszorítás miatt.
Különösen úgy, hogy - mindenki kedvenc érve mindennemű takarékossági intézkedés ellen - a Parlament évente 12-szer teljes pereputtyal (786 képviselő+fejenként 2-3 asszisztens+több száz tolmács+random nemtomkik) áttelepül Strasbourgba, szorozva vonatköltség, napidíj, szálloda dupla áron, épületfenntartás, és ezt mindenkinek az intézmény fizeti. Egy adag kávé körbehordása egy alkalmasint 15 képviselőből és 69 tolmácsból (nemröhög, 23 hivatalos nyelv, kabinonként 3) álló ülésen többe kerül, mint a havi lakbérem. Na, amíg ez érvényben van ahelyett, hogy mindenki az automatából venne kávét 50 centért, addig tényleg ne beszéljenek takarékoskodásról.
Ám ha mégis takarékoskodnak, és az állásban lévőkön kívánnak spórolni, akkor hogy jön ez össze azzal, hogy azok aláírtak egy szerződést, hogy ennyi és annyi? Lehet ezt egyoldalúan módosítani? Ha valami, akkor ez háborít fel az egészben. Lehet azzal érvelni, hogy ez az ára a biztonságos közalkalmazotti állásnak, bezzeg ha versenypiac lenne, akkor nem a belső szabályok, hanem kinek-kinek a tehetsége határozná meg, hogy milyen gyorsan halad előre, és akinek valami nem tetszik, az felállna, legyen akár munkaadó, akár munkavállaló.
De lényegében ez volt az egyetlen kérdés, amin őrlődtem, és ezen is csak addig, amíg meg nem kérdeztem a nálam sokkal inkább érintett Szöszkét, hogy ő sztrájkol-e, illetve, ami még fontosabb, érzéketlen, önző, anyagias p!csának tartana-e, ha én nem. Miután az utóbbira nemleges választ kaptam, ma szépen beslattyogtam, aláfirkantottam egy névsort, és jövő héten várom majd a napi fizetésemet ezért a megerőltető tevékenységért.