kép

Amint azt bizonyára látjátok, a blog immár gyönyörű. Az utókor kedvéért örökítsük meg, hogy is nézett ki eddig: 

Ezúton is köszönöm a befektetett munkát és idegbajt G-nek, a Mensa vérprofi és vajszívű grafikusának, illetve J-nek, akit meg ugye ismerünk és szeretünk. Boldog nyáladzást kívánok!

Ha valamiért érdemes engem irigyelni, az nem a fizetés, hanem a munkakörülmények. A tegnapi napom, amikor elvileg egész napra be voltam osztva a Parlamenthez, így nézett ki:

Kicsit eltűntem, rohanós napjaim voltak, aztán annyira mégse. Először megírom a hétvégét. 

Tegnap szabad foglalkozás volt, mármint azoknak, akik nem mentek a Playmobil gyárba. Nekem ez kimaradt a szocializációmból, meg amúgy is vágytam egy kicsit arra a fajta városnézésre, amit én szoktam: fejünkbe vesszük, hogy elmegyünk valahová messze, oda se neki a hívogató tengerpartnak, bezsúfolódunk a tömegközlekedésbe, kétségbeesetten próbálunk az ablakon át fényképezni, aztán tűző napon jó sokat gyalogolunk, és jó esetben látunk valami olyasmit, amiért megérte.

Ma úgy kezdődött a napom, hogy egy tengerparti sziklán ülve gyümölcsöt ettem és George R.R. Martint olvastam (akinek erről az jut az eszébe, hogy "rohadt mázlista", annak a kedvéért megjegyezném, hogy az egésznek az volt a kiváltó oka, hogy 7:44 perckor felbőgött egy szemétszállító kocsi az ablakom alatt, és nem egyszer). Ezután a szálloda tetején napoztunk és úsztunk a medencében (akinek erről az jut az eszébe, hogy "elkényeztetett liba", annak jelezném, hogy a víz olyan hideg volt, hogy tíz perces szoktatás után tudtuk rávenni a boka feletti testrészeinket, hogy belekerüljenek).

Nevezzük mozzarellás zöldségtoronynak. 

Zavar lehet az erőben, mert pont azon az egy napon lett jó idő Brüsszelben, amikor standby-ban vagyok (=szerződésem van, de munkát adni nem tudtak). Kicsit sajnálom, mert eredetileg az egyik kedvenc kollégámmal lettem volna, akivel ritkán raknak össze, mert ugyanazok a nyelveink. Nem tudom, a három tényező között milyen az ok-okozati összefüggés, vagyis azért kedvelem, mert ritkán dolgozunk együtt, netán azért jövünk ki jól, mert azonos terhelésre ugyanúgy fejlődtek az agytekervényeink.

"Mama, mi az, hogy szabadság?"
"Szabadság?"
"Ahova a papa ment."
"Szabadság az, ha valaki elmegy valahová... És nem jön többé vissza." /Forrest Gump/

Mostanában sokat gondolkozom ezen. És elmentem. Bizonyos értelemben nem is tértem vissza a nagyvárosba. A bejegyzéshez ajánlott hallgatnivaló: