Beküldte Raya deBonel -
Kicsit eltűntem, rohanós napjaim voltak, aztán annyira mégse. Először megírom a hétvégét.
Luxemburgban gyakornokoskodó volt csoporttársamnál voltam, aki korábban bolyais is volt. Kicsit tartottam a helyzettől, lévén, hogy tavaly együtt végeztünk, együtt futottunk neki a vizsgának, és... hm... nekem bejött. Ő most ősszel szeretne újra nekiugrani, én meg nem tudtam jobb tanácsot adni, mint amit Pedro barátnője mondott még a fordítóképzésen (azt is másra, konkrétan a memóriagyakorlatokra): csak lazán, rágörcsölve nem lehet! Ha bármiben is jobb voltam, mint azok, akik nem mentek át, az a pofátlan magabiztosságnak hangzó, jól palástolt rettegés (meg az a masszív energialöket, amit a nekem drukkoló fehérmágusok, köztük Jóanyám, J, meg az éppen nálunk dolgozó festők adtak). Na de ha a héten nem ijedtem meg Libertytől, akivel ráadásul a tett helyszínén találkoztam, akkor most igazán nincs mitől félnem.
Lányokkal nem vagyok annyira gyakorlott, de most asszem, igazán kedves fogadtatásban részesültem: alkohol és saláta. Az édes bűnt speculoos-os, feuilletine-es, cuberdonos (ezek mind ilyen lefordíthatatlan belga dolgok, fahéjas keksz, karamell-lapocskák, illetve lila cukorkúp, geil a javából) csoki formájában én szállítottam. Utána megállapítottuk, hogy Luxemburg olyan, mint egy nagy, lapos ország, amit összenyomtak, ettől aztán kicsi és domborzatos lett.
Először a kazamatákba mentünk, melyeknek létezésére Frank világított rá Máltán. Hát, aki volt már Gibraltáron, a Sziklakórházban és Dinantban, annak ez csak azért érdekes, mert ezután elmondhatja magáról, hogy itt is járt. Viszont menet közben megláttuk ezt a szép hidat, ami annak idején nagy szám volt, mert 4 év alatt készült el, és Európa leghosszabb hídja volt (ma már csak a kőhidak között tartja a rekordot, szerintem a kőröshegyi viadukt is megelőzi, persze az építés hosszát tekintve ez már relatív).
Ez már a Grundon készült, ami egyfajta Petite France, avagy folyami negyed, bordélyok nélkül. Szép, teraszos kertek, erődített falak, mélység.
Növényzet.
Magyarországból teljesen hiányzik a többnyelvűség, viszont ez egyike annak a kevés dolognak, amit szeretek a Benelux államokban. A francia, a német és a luxemburgi alap, természetesen tudnak angolul (bár azért ritka, hogy valaki mind a négy nyelven kommunikációképes legyen, azt azért általában el tudja vartyogni számomra érthető módon, hogy melyiket beszéli).
Jellegzetes utcakép, avagy mi a frászért közlekedik itt városnéző busz? A melegek zászlaja mögött az erkélyen a város (ország?) jelmondata: "Mir wëlle bleiwe wat mir sin" - azok akarunk maradni, amik vagyunk. Dönöjű.
A hétvége folyamán állandó elfoglaltságaink közé tartozott a Parlament fordítógyakornokaival való közös, kulturált együttszórakozás, illetve a jazzfesztivál látogatása. Itt olyan csodák voltak, mint ez a képen kissé tanácstalannak tűnő mobil fúvószenekar:
Illetve ez a gospel kórus, akik hallatán elkezdett csorogni a nyálam az Abyssinian Baptist Church után, akiket, ha jól számolom, egy hónap és egy nap múlva látni fogok Harlemben!
Szenkjú dzsízász.
A Dél zenéjéhez persze a "soulful" konyha is hozzátartozott. Hát nem tudom, mennyi lélek volt ebben, mindenesetre egy mézes mártásban sült sonka biztosan:
És persze jól voltam tartva: ebéd a Chi-Chi'sben (mexikói étterem, Brüsszelben is van, de még sose próbáltam), jeges kávé a Chocolate House-ban, üveges rozé a fesztiválra kitelepülő borosoktól...
A mexikói kaját elfelejtettem lefényképezni, nem is volt olyan szép, összemoncsoltam az avokádókrémmel. De legyen annyi elég, hogy ropogós tortillában hozták. A kaják UTÁN pedig, SZIGORÚAN ELKÜLÖNÍTVE következzen a hétvége fénypontja:
Ezt az édes, pelyhes kis szépséget Titinek hívják, és kisebb, mint Atom volt négyhetes korában, mielőtt elválasztották volna. Szóval vagy nagyon kegyetlenül elszakították a mamájától, vagy ő tényleg mininyúl.
Történt ugyanis, hogy szombat este meghívást kaptunk pünkösd hétfőre egy piknik-stílusú ebédre az egyik spanyol gyakornokhoz. Csakhogy vasárnap és hétfőn minden zárva volt, ahol kaját lehetett volna venni... így abból főztünk, ami volt: cukkinis-parmezános-fokhagymás palacsintát vittünk. Szerintem annyira nem volt rossz. A máltai Lifestyle Roséval (aminek semmi köze a fogamzásgátláshoz) szintén nem fürödhettem be, ugyanis a társaság szerves részét képezte egy máltai lány (a képen a csíkok hozzá tartoznak). A csoki pedig mindenkit, mindig elvarázsol. Trivial Pursuitot játszottunk, a dobókockát Titi kezelte. Szerencsére nem rágható anyagból volt.
Olyan jól elment az idő, hogy csak a legeslegutolsó vonattal jöttem vissza, és rögtön beájultam.