kép

Egyszer majd írok arról is elmélkedést, hogy gyarapszanak az ember erőforrásai az élete során, de addig is elszórakoztatlak titeket az új lakhelyemmel. Képzeljünk el egy fiatalból már-már a középkorúság felé hajló, vallon úriembert, aki zimbabwei gyerekkor és multik alkalmazottjaként eltöltött informatikus-mérnöki karrier után pár éve nyugdíjba vonult. Mostanság kedvteléseinek él, úgy mint utazás, kortárs komolyzene, helytörténet és ingatlanvásárlás. Több háza is van, amelyek többé-kevésbé felújítandó állapotban várják, hogy gazdájuk kezdjen velük valamit.

Péntek reggel én olyan ideges voltam, hogy már fáradt se. Húztam az időt: véletlenül tudtam, hogy a Westend oldalában kint vannak Magnáék. Fülemben a "Róka Rudi just broke out" kezdetű örökbecsű klasszikussal odapenderültem a lányok elé:
- Sziasztok, gáz ilyenkor alkoholt inni?
Biztosra mentem. 

Néhányszor meglegyintett az az érzés, amiről úgy gondolom, hogy szereti az, aki képes negyedmillió euróért venni egy olyan dögöt, mint a Pelagius.

Amikor az olajosan sima vízen kikötve nézzük a naplementét, és szólni sincs kedvünk, annyira tökéletes.

Első kikötőnk a hosszú hányattatás után. A parkolásról annyit, hogy most már tudom, miért nevetnek olyan jókat a férfiak a nőkön. A leonbergi azzal próbálta menteni a mundért, hogy jó kapitány először mindig tesz egy tiszteletkört, megnézi, merre hány méter (szó szerint), meg hogy van-e szabad hely, aztán méltóságteljesen kivitorlázik, megfordul, majd pengén beáll a kinézett helyre.

Mottó: "Hogy milyen a vitorlázás? Mintha beállna az ember egy zuhany alá, és szaggatná szét a húszezreseket". 

Írni fogok a Szigetről, írni fogok a Szigetről... most, hogy a tegnapi Kék Rózsa, vagy az utána elfogyasztott lengyel kávé, vagy a Jóanyám hozta homeopátiás bogyók (bármit, csak szombatra összeszedjem magam!) hatására csillapulni kezdett a pénteken bedurrant torkom hardrockos lüktetése. 

A biciklitúrák egy ideje mindig mosolyogva kezdődnek és sírással végződnek. Mosolyogtam, mert ez az egész hétvége nem is alakulhatott volna jobban. Köszönet és hála a Tanács sztrájkoló dolgozóinak, pénteken megérkeztem, pont sikerült fedél alá kerülni, mielőtt jött volna a vihar, másnap reggel pedig már napsütésben tekertem a Keletihez, végre újra Gitane nyergében. Hogy egy bicikli így tudjon hiányozni az embernek...

A szombati program azzal kezdődött, hogy Szöszke majdnem vett egy fél csónakot. Köszönöm, ennyit akartam mondani.

Megpróbáltunk korán elindulni. Hm. Asszem, a Rijksmuseumnak tök mindegy, mekkora karikákkal a szemünk alatt támolygunk oda a kilométeres sor végére. Világgá kiáltom a véleményemet: nem szeretem a klasszikus szépművészeti múzeumokat (bár a pestit mindig is kedvenc munkaadóim között fogom számontartani, és picit sajnálom, hogy a világraszóló regisztrátori karrier helyett a szerény, mondhatni már-már középszerű tolmácskodást választottam)! Sokkal több "kultúra" meg "lélekemelés" van számomra a kortárs kiállításokon, még akkor is, ha néha szőrös p!nákat állítanak ki.