kép

Ismét mozgalmas heteken vagyunk túl szerintem mindannyian, és gondolom, mindenkivel ugyanaz történt, úgyhogy nem untatok senkit a bejglimmel, karácsonyfámmal és a műjéggel, inkább áttérek arra a részre, ami már nem mindenkinek volt meg, arra, amikor elrepültünk Stuttgartba.

Először leszögezném, hogy egy, a mi fogalmaink szerint tökéletes hétvégét töltöttem fajtám hímjével, még ha ez a következő leírásból nem is derül ki.

Megint itt volt nálam a leonbergi. Igazából perecet sütöttem, miután előző héten panaszkodott, hogy náluk az Oktoberfesten csak annak adnak, aki megiszik egy liter sört. Ezt egyébként gond nélkül teljesítette, négy, gyakorlatilag sótlan és keletlen perec társaságában (de legalább igyekeztem). Ez az este kellemesen is telt, kár, hogy másnap elrontottam, amikor ő mindenáron szigetelést akart venni a hűtőre.

A hétvégén Koppenhágában jártunk, Carl Square-t látogattuk meg. Carl Square egy dán, és a valódi neve is legalább ilyen idétlen. Régebben a Maersknél dolgozott, így barátsága a leonbergivel a konténeres szállítmányozáson alapul, a velem való kapcsolata meg azon, hogy amikor megismerkedtünk, a társas készségeim még nem voltak elég kifejlettek ahhoz, hogy elmeneküljek előle. Azóta megszerettük egymást, főleg Zürichben. 

A fenti talán a leghíresebb sora Macklemore Thrift Shop című számának, és annak az életfilozófiának a végleteit fejezi ki, amit a vicc a nőknek tulajdonít: a normál ár feléért azt is megvesszük, ami nem kell. Na persze én még véletlenül se működöm így, viszont a használtboltok kihozzák belőlem az állatot.

Jó újra egy nagyvárosban, ezt kijelenthetem. Úgy simul rám a beton, mint az újra felvett cipő, mikor végre rászánom magam, hogy kivegyem a kavicsot. Mint amikor átszáll az ember a De Brouckere-en, és valahonnan eszébe jut a fickó keresztneve.* Kicsit borzongató a felismerés, hogy tulajdonképpen ezt érzem otthonos környezetnek, ugyanakkor jólesően ismerős, hát a fenébe, itt van Starbucks, koloniál építészet, felhőkarcolók, metrók, és itt van, aki már látott magyart**.

Vagyis kösz, Húsvét-sziget. Az elmúlt két napban nagyrészt gyalogoltam és kőszobrokat fényképeztem. A fénypont ugyanakkor az volt, hogy a sziget mennyire kicsi. A kedves Con Cón-i házaspárral, akik kábé lányukká fogadtak, összesen négyszer futottam össze. Az utolsó naplementét a bungalójuk előtt töltöttük a füvön, bor, sajt és családi fényképek társaságában.

A reggel mindjárt azzal indult, hogy beigazolódott egy állandó félelmem: elfelejtettek értem jönni az egész napos túra kapcsán. Igaz, rögtön küldtek egy kisbuszt, ami az amúgy két fős csoport után szállított, de innentől legalább jogosan kérem a recepcióst, hogy szóljon oda még egyszer az érdekemben.

Megnéztük azt, amit a Húsvét-szigeten mindenki megnéz: kőfaragolda, ilyen moai, amolyan moai, tengerpartos moai. 

San Pedro de Atacama (vagy ahogy a bennfentesek hívják: spa) egy porfészek, egy kétutcás falu egy sivatag* közepén. Az a szerencséjük, hogy 100 km-es körzetben számlálatlan elképesztő képződmény, nemzeti park, tó és egyéb hasonló található, így az a két utca, ahol a turisták megfordulnak, jövedelmező éttermeknek, boltoknak, és elsősorban utazási irodáknak ad otthont.

Első napok a farm után... amikor a felhőtlen örömöt a következők váltják ki az amúgy rendezett és higiénikus európai családból származó fiatal értelmiségiből:

- megbízható hőmérsékletű zuhany
- ágybawifi
- meglátom a reményt, hogy a körmeim valaha tiszták lesznek
- a macskakövön lezörömbölő lyukas kipufogós szemeteskocsinak a papírvékony ablakon átrezonáló hangja ébreszt, és nem a tehén (vö. ezt legalább nem nekem kell etetni)
- nem utolsósorban az étkezések időpontjának és tartalmának szabad megválasztása.