kép

Már megint ott tartok, hogy rengeteg közölnivaló lenne, de ha ragaszkodnék a részletességhez, akkor abbahagynám a blogírást, annyira nincs módom lépést tartani saját magammal. Szóval a héten (hetekben?) mélymerülésben veszek részt a leonbergi világában (konkrétan Leonberg és környékén). Maradék önbecsülésem, mint értelmes, kommunikatív és önálló intellektuális lénynek, milligrammokban mérhető. 

A hétvégét Párizsban töltöttem. Megmondom őszintén, amikor Chateau Rouge-nál kiszálltam a metróból a szórólapot osztogató pakisztániak, a gyanús csonthéjasokat pirító arabok meg a sok egyéb színes egyéniség közé, az első gondolatom nem volt őszintén optimista. Az a sok amerikai mensás, aki egy facebookos körkérdésre, miszerint hova vitetné magát a hirtelen elébe ereszkedett magángéppel, Párizst választotta, biztos nem így képzeli el.

Nem volt olyan jó, mint a metzi testvére, de egy ilyen ronda épületben mindig akad valami, ami nekem tetszik. Persze igen sok képnél óhatatlanul a "pacni" mentális címke villant fel a fejemben. Itt most azt mutatom meg, ahol nem. 

Ez volt az első, ami megfogott és egyből meg is rémisztett.

Milyen pasim van nekem (akiből hatvanhat óráért képes vagyok huszonnégyet utazni)? Jó pasim van nekem.

- első kávé előtt nem működős
- hányatós vidámparki játékon kurjongatós

Megpróbálom legjobb tudásom szerint visszaadni az elmúlt 10 nap abszurditását. Ahogy Jóapám mondta: lehet, hogy én azt hiszem, hogy egy 45 centis helyre be lehet szerelni egy 60 centis főzőlapot, de (idézem) „a fizikát nem lehet megb@szni”. Hát mi erre tettünk kísérletet.

Tartozom egy vallomással (bár a többségnek nem lesz újdonság).

Nem én lettem volna, ha egy hétvége erejéig megültem volna Brüsszelben a fenekemen. A múlt hetet végigdolgoztam, de csütörtökön, ebédszünetben, felfénylett a reménysugár a Facebookon: megüresedett egy hely egy Münchenbe tartó autóban. A társaság: egy angol, egy amerikai, egy indiai. Természetesen korántsem a mértéktelen ivászat és jódlimuzsika iránti igény diadalmaskodott a korábbi félmaratonos terveimen, hanem a vágyott angol anyanyelvi környezet.

Ó, most egy nyugodt hónap jön, leszámítva két Strasbourgot, amiből az egyiknek a végén megint Warnemündébe kirándulok, a másik után meg Budapestre. De egyébként veszteg leszek. 

Nem könnyű izlandi buszsofőrnek lenni. Egyrészről az úthálózat nagyjából kimerül a sziget körül futó, névlegesen kétszer egy sávos, valójában kb. 3 méter széles, töredezett szélű aszfalcsíkban, középen jelzésértékű záróvonallal. Egyébként a Kreszben is szerepel, hogy ha nem jön szembe senki, akkor középen kell haladni. Másrészről az említett birkák is odatévednek még erre a keskeny sávra is. Harmadrészt pedig ott van az ifjúsági csoport, mint halmozott istencsapása. 

Vége van ennek az őrült szeptembernek végre. Megjöttem ismét a napsütéses (!), meleg (!) Brüsszelbe. Meglepően otthonos érzés, már csak azért is, mert lehet, hogy külföldiül beszélnek az emberek, de legalább nem úgy, mint amikor egy részeg német tengerész fejjel lefelé silabizálja a klingoni írást.

Az izlandi nyelv szépségeibe elég hamar bevezetést nyer a látogató, és magyarként az a legzavaróbb, hogy sok szavuknak még értelme is van. Az "út" például kijáratot jelent, a "hús", házat, de a legkényesebb a "foss", azaz vízesés. Hát még ha...