kép

Ismételten kiderült,hogy nem bírom a birkákat. Mármint megenni. Nem az aranyosságuk miatt, hanem mert valószínűleg tartalmaznak valami olyasmit, aminek a lebontásához az egyébként vasszögbiztos gyomromból hiányzik az enzim. Ennek az lett az eredménye, hogy a schipholi vécé ijedtében már azelőtt öblíteni kezdett, hogy magamra zártam volna az ajtót. Aztán egyszerre beugrott a címben szereplő kifejezés, és rájöttem, hogy sokkal inkább erről van szó.

Mostanra azért sikerült a Balihoz illő zen tudatállapotba eljutnom. Ennek a két jellemzőjét megpróbálom magyarul megfogalmazni, bár angolul sokkal frappánsabb: ne vegyél semmit alapértelmezésnek, és ne lepődj meg semmin. Amennyire közhelyes, annyira mágikus, már amennyiben megvalósítja az ember. És persze ez se megy magától.

Újabb nap a Paradicsomban... kár, hogy nekem már mindig alatta fog feszülni az, ami a szállodaövezet kapuján túl kezdődik: a bódék, a csirkék, a legyek, a robogók, a kiteregetett ruhán mászkáló pókok, a semmitől is megriadó macska, a gyönyörű növények a legkoszosabb udvaron is, és az edénybe száradt ételmaradék, az áldozati bambusztálka súrlódása az ablaktörlő alatt, a taxis, aki a parkolóban alszik, mert 4-kor kelt a disznóáldozat miatt. Mint a tükörsima tenger alatt megbúvó, zátonyra futott hajók. Jobban mondva ez az, hogy nekem ez már nem tükörsima.

Rájöttem, hogy én eddig el voltam tévedve. Egy kisebb, kulturista kitérő után végre odakerültem, ahogyan én Balit elképzeltem, ez a hely pedig Kuta. A mensás találkozóktól pedig kár félni, mindig és mindenütt ugyanolyanok. 

Nyoman először a boltjába vitt el, ahol délután elvileg már folytatta is a faragást, aztán Batubulanba, ahova a turistákat szállítják busszal, barong és kris táncokat nézni. Utóbbi régi jó ismerősöm, az előbbiről műveletlen lévén annyit tudtam, hogy azt kötelező megnézni. 

Borzasztó fullos egy nap volt! Nyomannal egész jól összeszoktunk: én értem az ő angolját, ő meg már nem vihog máson, mint hogy én nem "ya"-t mondok, hanem "yes"-t. Ez már a Beépített szépségben is nagy poén volt, hát elnézem neki. Az már extra volt a részéről, hogy nem az agyonreklámozott tarói elefántparkba vitt, hanem a Carang Sari-i Elephant Campbe, amit a Tripadvisorról néztem ki, neki meg fel kellett hívnia egy másik sofőrt, hogy az hol van.

Templomos nap volt, nagyjából Hermione listája alapján. Érdekes, hogy pont ugyanúgy működnek, mint a katolikus templomok, vagyis nem mindegyikben érzek bármi istenit. Először Goa Gajahba vittek, az elefántos templomba.

Ma egészen átértékeltem Balit. Mondjuk ez így hülyeség, hogy én, a hülyenyugati, jogosult lennék bármit is értékelni rajta, de talán kicsit jobban megértettem. Erre fizettem be ugyanis. Van egy "Eco Cycling Tour", ami azt ígéri, hogy az igazi Balit nézheted meg. Hát, eléggé összejött, de túlságosan is hasonlított a mensás biciklitúrákhoz vidéken.

Minden lépésnél érezni Ázsiát. Az első fél órában túltelítődött az összes érzékszervem a taxit átható masszív curryillattal, a rádióban indonézül csicsergő bemondók hangjával meg a tökegyformának tűnő zenékkel, amitől végül az Ubudba vezető út nagy részét átaludtam, bármennyire is kíváncsi voltak az út mentén elsuhanó látványosságokra.

Kezdenek összeállni a dolgok... a hangok legalábbis szavakká csúcsosodtak, a szavak mondatokká kunkorodtak, azokba pedig intonáció csavarodott, mint haj az őszbe (vagy ősz a hajba?). Kezdek úgy hangzani magamnak, mint aki angolul beszél. És a tanár egy klassz ötletet is adott: mégse kutyagoljak el egészen Greenwichig, menjek inkább hajóval. Jobban mondva Thames Clipperrel. Ez egy kis menetrendszerinti katamarán, ami a nyílt vízen (értsd: ahol nem kell minden oszlopnál megállni) egész szépen felgyorsul, ráadásul ingyen wifit is adnak mellé.