Beküldte Raya deBonel -
Mostanra azért sikerült a Balihoz illő zen tudatállapotba eljutnom. Ennek a két jellemzőjét megpróbálom magyarul megfogalmazni, bár angolul sokkal frappánsabb: ne vegyél semmit alapértelmezésnek, és ne lepődj meg semmin. Amennyire közhelyes, annyira mágikus, már amennyiben megvalósítja az ember. És persze ez se megy magától.
Kell hozzá például egy egész napos kirándulás, ahol azokkal, akikkel harmadik napja hajlongunk és kerülgetjük egymást, valahogy összerázódunk. Itt mi vagyunk az egzotikus állatok, ahogy egyikünk fogalmazott, "úgy nézünk ki köztük, mint a jegesmedvék, nagyok vagyunk és fehérek". A buszon kell hozzá egy medvekolléga, akivel először azt hiszem, véletlenül kerültünk egymás mellé és majd udvariasan átbeszélgetjük az utat, aztán azon kapom magam, hogy az élete történetét meséli, és jó amerikaihoz méltóan van egy lendülete a sztorinak. Aztán kell hozzá a nap végén a Dreamlands elnevezésű, leginkább Ibizát majmoló tengerparti klub, ami szerencséjére nagyon jó helyen van - csodák csodája, naplemente-nézéshez.
És ahogy állunk a parton, és buzgón kattintgatunk errefelé:
Danny, a maláj repülőmérnök megjegyzi, hogy tulajdonképpen a víz egészen hívogató. Meghiszem azt, fenséges dörgéssel ostromolják a hatalmas hullámok a partot, a szívóerőt akkor is érezni, ha épp csak a talpad ér a vízhez, bohókás szörfösök kacskaringóznak a tarajokon... igen ám, de fürdőruha ohne. Most mi legyen? Neki könnyű, az ingétől megválik, de én mégse mehetek melltartóban fürdeni. Viszont akkor egész vacsora alatt vizes leszek... látom, hogy ő is szabódik, egymást kell belehergelni a marhaságba, de amint döntésre jutunk, már minden mindegy.
Még gyerekkoromban, Ibizán volt ilyen a tenger (akkor még ez volt a maximum, amit értékelni bírtam egy szigetből), józan ésszel akkor se tudtam felfogni, miért jó, amikor a negyvenedik hullám is az iszapba döngöl és már a tüdőmön is sós víz csorog, de ugyanez az érzés tért most vissza. Én órákig ellettem volna a kis kamerámmal, de aztán lement a nap, nekünk meg ilyeneket tolt a szemünkbe a lét elviselhetetlen könnyűsége:
Elbűvölően dekadensnek éreztem magam, ahogy odacsöpögtem vacsorázni, aztán a légkondicionált buszon már inkább degenerált hülyének éreztem magam, de akkor is megérte. Ritkán esik meg velem, hogy spontán élmények átcsúsznak az örök harmadik személyben zajló életem kontrollján, hát ma mindjárt jött egy másik: a dupla masszázs. Ugye ha figyeled, hogy merre mozog rajtad a két kéz, akkor aszerint tudod feszíteni az izmaidat, és aminek ki kéne dolgozódnia belőlük, az mindig kicsúszik. Bezzeg ha négy kéz matat végig, akkor nem tudsz mindegyikre figyelni, valahol szükség szerint készületlenül ér. Meg már ugye nem lepődünk, hát akkor nincs más hátra, mint ellazulni.
Valahogy mégse sajnálom, hogy vége lett ennek is. Egyrészről már ostromolnak a különféle teendők a Mensából és azon kívülről, másrészt a hétvége valami olyan elképzelhetetlenül jó lesz, amilyen rég volt. És hadd zárjam a beszámolót az egyik nem-jegesmedve tagtárs gondolatával: "Ez nem az egóról meg az elitizmusról szól. A szinkronban lévő agyhullámok miatt lesz minden nagy mensás találkozó ilyen állati jó."