Beküldte Raya deBonel -
Borzasztó fullos egy nap volt! Nyomannal egész jól összeszoktunk: én értem az ő angolját, ő meg már nem vihog máson, mint hogy én nem "ya"-t mondok, hanem "yes"-t. Ez már a Beépített szépségben is nagy poén volt, hát elnézem neki. Az már extra volt a részéről, hogy nem az agyonreklámozott tarói elefántparkba vitt, hanem a Carang Sari-i Elephant Campbe, amit a Tripadvisorról néztem ki, neki meg fel kellett hívnia egy másik sofőrt, hogy az hol van. Nyomant letették egy parkolóban, engem meg felkísértek egy lépcsőn, egyenesen Momon, a 17 éves, tehát még szinte kamasz indiai elefánt hátára.
Szegénynek az egyik agyara nincs, szállítás közben tört le Szumátráról idejövet.
A végén egy kis medencébe is belevezették őket.
Nézzétek, hogy felkunkorítja a farkát, nehogy vizes legyen! Igazi férfi.
Utána adtak mindegyiknek egy szájharmonikát, nem mondom, hogy Ferenczi, de aranyosak voltak. Elképzeltem, milyen lett volna, ha nem egy székben ülök, a fején meg a mahout, hanem igaziból én ülök ott és ösztökélem, de ehhez alighanem nagyobb elhivatottság szükséges, mint amekkora élmény lenne annyi év gyakorlás után. Elvégre lovagolni is megtanulhatnék, mégse teszem, hát ennek oka kell, hogy legyen.
A nap további részét gyakorlatilag Nyoman szervezte, mert a Bedugul-tó menti botanikus kert önmagában annyira nem érdekelt volna, de útba esett és tulajdonképpen szép is volt.
Ezután voltaképpeni célunk, a GTW (Gitgit-ikervízesés) felé vettük az irányt. Itt éreztem, hogy vezetőm kicsit már összebarátkozott velem: lejött velem a vízhez, mert még soha nem járt ott (!). Legalább elterelte rólam a karkötőárus kislányok figyelmét. Azon túl, hogy engem mindenhol idegesít, ha olyasmit akarnak az orrom alá tolni, amit nem akarok, ez még valami extra. Amikor a jellegzetes éneklő hangsúllyal nekiállnak, hogy "heló! kold drink plí-z? brészlet plí-íz? csíp prájsz, ken báj nó bu-uk...", legszívesebben megráznám, hogy ne alázza már meg ennyire magát! Mert ettől szellemi fogyatékos papagájnak tűnik mindegyik. És meg se látja bennem az embert, csak a fejőstehenet. Hát akkor én mit lássak őbenne, ha nem a parazitát? Bocsánat, ezen már tegnap is háborogtam, de nem bírom megszokni ezt a kulturális különbséget. Hál'istennek volt nagyon pozitív is, de az csak a nap végén, addig még görgetnetek kell egy kicsit.
Nem tudom, hogy ettől iker, vagy attól, hogy lejjebb van még egy. Ismét a Nyoman autója iránti tiszteletem akadályozott meg abban, hogy belemásszak.
Engem minden vonz, ami víz, Nyoman szerint viszont ez nem szent. Hát akkor vagy mindegyik víz szent, vagy egyik se!
Ja és amit máshol szervezett utakon mutogatnak (kávé, vanília, banán), az itt csak úgy nő. Ez például irgalmatlanul sok szegfűszeg.
Érdekes, amikor Nyomannak mesélek Magyarországról. Hogy "hány évig kell dolgoznia egy fiatalnak, hogy elmehessen külföldre?" meg "terem nálunk is szegfűszeg?" "Hangarija az gazdag ország, ugye?" Ööö...
És ha már az irgalmatlannál tartunk, ismét szerelmes lettem. Rájöttem, hogy rizsföldön akarok élni. Jatiluwihban van a sziget legnagyobbja.
Tudjátok, mi van ezen túl?
Rizsföld! És azon túl?
Egy mérges, szinte kopasz tehén. Valószínűleg a magyar nyelv dühítette fel (állatokkal képtelen vagyok külföldiül beszélni). Meg estére én is így szoktam érezni magam a sok indonéz hablaty után, tudtam vele azonosulni.
Itt egyébként előadtam a "hülyeturista eltéved a rizsföldön" című magánszámomat. Dombra domb, tökegyforma zöld teraszkák, közte tökéletesen járható utak, csak váltani nehéz két csapás között. Egy darabig vidáman ugrándoztam, figyeltem, ahogy francia fiúk egymást hergelik, hogy ki ugorja át, aztán mind térdig sáros lett, aztán amikor már nem volt körülöttem senki, akkor jöttem rá, hogy ez egy nagy büdös rizsföld, és ha nem keveredek ki időben, akkor Nyoman elkésik a szertartásról. Végül illegitim nyomába szegődtem egy ausztrálokat kalauzoló helybélinek, aki "fel, aztán aaarra" felkiáltással sikeresen kivezetett a marasztaló ültetvényből. De órákig maradtam volna még, gyönyörűszép zöld.
És ezután jött még a meglepetés, a bónusz, amit nem sok turista lát. Nyoman meghívott, hogy menjek vele meg a családdal szertartásolni. Nem tudom, milyen indíttatásból, de magammal vittem a szarongot meg a sálat, mondta, hogy kebayát kölcsönöz nekem az asszony. Aki ugyan egy fejjel alacsonyabb nálam, de mégis került a szaronggal színben harmonizáló, szép, áttört, hímzett blúz, amiről megtudtam, hogy az a trükkje, hogy egy patent-egy akasztó-egy-patent-egy akasztó, még Joey se tudná reflexből letépni.
Kicsit (nem kicsit) paráztam behatolni a családi otthonba, de nagyon kedvesek voltak, a középső "szán", akiről beszélt, és akiről kiderült, hogy lány, kölcsönadta a szobáját öltözködni. Villanyt nem tudom, hogy gyújtott, a falból kilógó konnektor alatt matatott valamit, úgyhogy inkább úgy hagytam. és szóltam, hogy én ezt nem tudom rendeltetésszerűen használni. Tök jól tudott egyébként angolul, azt leszámítva, hogy a szekrényre "want succes? don't stop fightint for your future is on your hand" meg "don't waste your time over things not imortant, your time is short" feliratú tapi-nyalik voltak ragasztva.
Maga a templom olyan élmény volt, mintha egy gospelkórus tagját katolikus misére vitték volna. Nem, mintha egy majmot vittek volna katolikus misére. Én voltam az egyetlen világos szemű, nem fekete hajú és fehér bőrű. Besakih-ban tett látogatásomnak köszönhetően nem voltam teljesen csirke a dologhoz, de a térkövön térdelés meghaladta a képességeimet. Szerencsére Nyoman gyerekei is egy lábazaton ültek, így én is felkuporodtam. Annyi volt, hogy egy pap csukott szemmel csöngetett, jelezvén, hogy mikor kell a homlokunkról levenni a kezünket, amikor 1)energiáért, 2)sikerért, családért, egészségért imádkozunk, 3) hálát adunk. Ezután nénik jártak körbe ezüst teáskannákkal és izsópokkal (nem hittem, hogy lesz még módom szépprózában használni ezt a kifejezést), meghintettek, a tenyerünkbe locsolgattak, ezt meg kellett inni, illetve hajat kellett vele mosni. Nem részletezem, a végén úgy jöttem ki, hogy bal fülem mögött fű, jobb fülem mögött virág, hajamban virág, homlokomon és torkomon rizs, illetve gombóc. Szép volt, és kellemesen rövid.
Utána még beugrottunk Nyomanékhoz, visszaadtam a kebayát, aztán csatlakoztam hozzájuk egy kis mise utáni nasihoz (ez itthon is így megy?). Itt már teljesen balinéznek éreztem magam, de ha nem, akkor se hülyenyugatinak. Jó volt. Hát mégis sikerült egy balinézt a szívembe zárni! Bár nem rajtam múlt.
Amit ennél is jobban sikerült a szívembe zárni, az a vacsorára szerzett nasi campur (kb. a Fradi-tányéros itteni megfelelője: rizs, rántott csirke, tofu, kókuszos zöldség, vízispenót, tojás, sambal, satay nyárs volt rajta, de mindenhol másmilyen) volt.
A balinéz kultúrának és az izgalmas képeknek ezennel vége, holnaptól tengerparton akarom égetni az agyam a trópusi napon, úszni, koktélozni a Mensa pénzén, és napnyugtát nézni Tanah Lotban. Értelmes mondanivalót talán egy hét múlva.