mivan

Olyan régen volt már normális poszt, elmesélem nektek, mi történt az Ikeában. 

Ma találkoztam az első undok hollanddal. Az Artifac nevezetű művészellátót szálltuk meg kb. tíz csoporttárssal. Látható volt, hogy küldetéssel megyünk: mindenki 4, darabonként 8 eurós Copic filcet, vékony hegyű tollat és A3-as papírt vásárolt. Volna. Időnként persze voltak kérdéseink, amikkel az eladó hölgyhöz fordultunk. Nyilván angolul. Erre ő szemrebbenés nélkül hollandul kezdett beszélni. Két mondat után megkértük, hogy ha lehet, angolul válaszoljon. Mire ő, hogy azt kérni kell.

Ezen is túl vagyok, és lehet, hogy Brüsszellel ellentétben kéthetenkéntnél* gyakrabban is ki fogom vonszolni magam, feltölteni a készleteket. Ugyan az ellenség megtévesztése érdekében van egy Grote Markt nevű villamosmegálló a Grote Marktstraaton, a Grote Markt parkolóház közelében, de ott nyomát se találtam semmilyen elárusítóhelynek. Viszont az internetről megtudtam, hogy van egy Nieuw Haagse Markt nevezetű intézmény a Herman Costerstraaton. Ki gondolta volna.

Csütörtök este volt a bevezető hét záróbulija, de nem ám a tornateremben mondjuk, lányok süti, fiúk üdítő, hanem a Spice Beach Clubban, a kis házi riviéránkon (örök viccforrás, amikor egy latin anyanyelvű próbálja kimondani azt, hogy "Scheveningen"). Biciklivel mentünk többen (mármint többen, mint ahány bicikli volt), de szerencsére a termetesebbek saját járművet hoztak, és csak pár pici brazilt kellett a csomagtartón egyensúlyozni. 

De tényleg, amióta itt vagyok, csupa jó dolog történt, azt leszámítva, amikor a leonbergi elment, de akkor legalább kaptam Starbucksot, meg egyébként is, visszajön (9 nap!). Ezt eredményezi, ha az ember a "hova a legjobb születni" listán 46. országból a 7-ikbe költözik, és előtte megrendel egy nyálcsorgató laptopot az új címére. 

Első nap az iskolában. Mire készül az ember, ha azt mondják, info week? Kenetteljes nyitóbeszédekre, a szak alapvető coolságának hosszas ecsetelésére, az iskolaorvos elérhetőségének beható ismertetésére, ilyesmikre. 

Ezt igazából mind megkaptuk, de úgy, hogy közben azt éreztük, valami globális állatkertben kirándulunk és kedves tanító nénik magyarázzák a különböző állatokat, miközben azok készségesen végzik az éppen vázolt cselekvést. Kevésbé egzotikusan fogalmazva: bemutatkoztunk.

A fenti talán a leghíresebb sora Macklemore Thrift Shop című számának, és annak az életfilozófiának a végleteit fejezi ki, amit a vicc a nőknek tulajdonít: a normál ár feléért azt is megvesszük, ami nem kell. Na persze én még véletlenül se működöm így, viszont a használtboltok kihozzák belőlem az állatot.

Némelyik országnál tudja az ember, hogy ez jó lesz.

Még így utoljára* Budapesten vagyunk, és igen vicces pillanatok adódnak a leonbergivel. Őt kicsit kiakasztja, amikor otthon hagyom, és ilyenkor mániákus tevékenységbe kezd (általában takarít vagy főz, esetenként a kettőt kombinálja, vagyis kiszed mindent a hűtőből és megsüti), amelynek során még egy fokkal jobban kiakad attól, hogy kicsi a konyha és kupi van. És erre jövök én haza, hogy gyakorlatilag ordít a sütőmmel, mert az telt tizenöt percbe, hogy át tudja állítani németre, de még így se érti. 

A hágai házinénimen már most látszik, hogy aranyos: megkérdezte, izgulok-e már (4 nap múlva költözöm). Mondom, persze, 2 éve tervezem ezt a váltást. De igazából még azt sem éreztem, hogy Magyarországra megérkeztem volna.