mivan

Most annyira le vagyok maradva az eseményekkel, hogy vagy abbahagyom a blogolást, vagy írok valami teljesen jelentéktelent, amitől úgy tűnik, mintha volnának a fejemben érdekes gondolatok, csak éppen lefoglaltak az életem még érdekesebb eseményei, ezért nincs időm kifejteni őket. Mert hát közben EMAG volt Zürichben, évfordulónk volt a leonbergivel (amit részben én töltöttem a Lindt-gyárban, részben ő a gálavacsora filmezésével), hazajöttem Magyarországra két hónap után (szűk 4 hétre), ja és Sziget is volt.

Kicsit esetlegesen mennek itt a dolgok, na már nem csak az én blogom, hanem a munka is. Van egy táblánk, amire minden nap felkerülnek a feladatok, újabban kifejezetten new age-esek is, mint például "nem aggódni", vagy "hálásnak lenni azért, ami körülvesz". Ma délután szerencsére nem ez utóbbi volt a feladat, mert egyébként puszta kézzel tetveket irtottunk keresztesvirágzatú növényeinkről, és a hálamirigyeim kicsit alulműködtek éppen. De az nagy érzés, amikor látjuk kinőni azt, amit ültettünk.

Meg gyorsan gyakoroltam valasztojogomat, ehhez viszont autot kellett berelni. Szokasos megalomaniank most egy BMW 525 Luxury Editiont eredmenyezett, ami kabe ugy nez ki, mint egy urhajo, es ugyanannyira nem mer az ember semmit megnyomni rajta. Nyithato teto, navigacio kijelezve a kormany mogott, meg ilyen fittyfenek. Harom nap alatt lehetetlen kiismerni, de legalabb jo nehez vele parkolni.

Mármint -méter. Nem első alkalommal futottam ennyit, még csak a Facebookon se ez volt az első megosztott ekkora táv, de most először volt közben rajtam chipes rajtszám. Ami igazából motivált, hogy minden befutónak érmet ígértek, nekem pedig 4 év karate, 5 év vívás és számtalan egyéb elvetélt sportolási kísérlet során se sikerült soha érmet szereznem. Nem mintha nem lennék versengő alkat, csak sajnos azt a sportot még nem találták ki, amit eléggé szeretnék ahhoz, hogy eleget beáldozzak a születési adottságaim leküzdésére*. Na de itt nem a győzelem, nem a részvétel, hanem a fontos.

Most igy lefekves elott gyorsan halat adok azert*, amiert erdemes.

Elvégre mi lenne, ha egyszer mi is úgy viselkednénk, mint a párok, elmennénk például a jégszobor-kiállításra, húsvéti tojásokat festenénk, bicikliznénk a tengerparton meg ilyenek.* Á, dehogy, engem arra szemelt ki az ég, hogy megvalósítsam a leonbergi álmait, úgy is mint egy kanapét a szobája sarkába. 

Hát ezt képzeljétek el. Kapok húsvét vasárnap egy Facebook-üzenetet ismeretlen csajtól (később kiderült, valószínűleg zenei vonalon mozoghat, legalábbis a szakmában dolgozó kettő darab ismerősömön keresztül talált meg), hogyaszongya "hallottál-e az XY hajléktalanokból álló rockzenekarról, milyen király, lájkold őket stb." Mondom, a valóságnak megfelelően, köszönöm az információt, a spamet a Facebooknak jelentettem.

Egy közlekedési szempontból halmozottan hátrányos hétvége után a következőket tudom elmondani a német, illetve francia államvasutakról:

- kölcsönösen szivatják egymás utasait azzal, hogy az államközi vonatokon tömegesen lefoglalják egymás országában a helyeket, aztán vonogatják a vállukat a náluk vásárolni óhajtóknak.

4:45 - Csipás agyammal még azt sem fogom fel, hogy nekem most rossz lenne felkelni.
5:15 - Kilépek a házból, elindulok az 5 percre lévő villamosmegálló felé, ahol elvileg 28-kor jönnie kéne egy 94-esnek.
5:19 - Elhúz egy villamos a Louise irányába ("Sebaj, biztos ez a 93-as").
5:22 - A megállóban konstatálom, hogy a szombati menetrend szerint 19 után legközelebb 43-kor jön arra bármi is.*
5:39 - Kifulladva, vízhólyagos lábbal (magassarkú, hátizsák, macskakő, buliból tántorgó fiatalok) érkezés a Louise-ra.

Szokták mondani, hogy a frizuraváltás a párkapcsolati elégedetlenség jele, meg mittomén, ezek szerint aki boldog házasságban él, Rapunzelként hal meg, mindenesetre nekem most olyanom lett, talán a Pszinapszis hatására*, hogy vissza a gyökerekhez (mármint nem hosszban, hanem színben). Bejelentkeztem kedvenc brüsszeli fodrászomhoz, és azt készültem mondani neki: olyan hajat csinálj nekem, amivel gazdag pasikat lehet felszedni!