Beküldte Raya deBonel -
Hát ezt képzeljétek el. Kapok húsvét vasárnap egy Facebook-üzenetet ismeretlen csajtól (később kiderült, valószínűleg zenei vonalon mozoghat, legalábbis a szakmában dolgozó kettő darab ismerősömön keresztül talált meg), hogyaszongya "hallottál-e az XY hajléktalanokból álló rockzenekarról, milyen király, lájkold őket stb." Mondom, a valóságnak megfelelően, köszönöm az információt, a spamet a Facebooknak jelentettem. Értitek, nem megosztás a falán, hogy amennyiben bárki arra érdemesnek találja, továbbossza, nem körüzenet az összes ismerősnek, hanem egyéni üzenet az ismerős ismerőseinek, tehát kvázi vadidegeneknek.
Mire mit válaszol? "Nem tudsz olvasni, hülyep!csa, ez nem spam, hanem civil társadalmi kezdeményezés" (hm, akkor biztos ezért használnak olyan marketingmódszereket, amivel egy forprofit cég pillanatok alatt a GVH vagy a Reklámetikai Bizottság előtt találná magát). Aha. Ezek után le is tiltott, tehát azt a gonoszka, ám kétségkívül logikus tartalmat, miszerint ettől még nagyobb kedvem lett lájkolni ezt az amúgy is szimpatikus zenekart, már nem kapta meg. No de engem nem olyan fából faragtak, hogy ezzel le lehetne rázni, meg aztán húsvét vasárnap egyéb dolgom sincs (NOT, lásd a következő bejegyzést). Írtam tehát a zenekarnak, hogy rossz hírüket keltik, stb.
Ma ugrott ki a nyúl a bokorból: az Underdog zenekarnak kedves, kulturált Facebook-felelőse van, rávilágított, hogy a hölgyike magánakciójáról van szó, nekik 7000 követőjük van, nem tudják mindegyiket ellenőrizni stb. Mi lehetne erre más a válaszom, mint hogy nem nektek kéne bocsánatot kérni, csak gondoltam, szólok, semmi gond, boldog húsvétot. Azért kicsit megnyugodtam ettől, már féltem, hogy elrugaszkodtam a valóságtól. Ezek szerint a magánüzeneteim közé beeső kéretlen és érdektelen reklám magamnak való kikérése csak olyanok körében számít hülyep!csaságnak, akik kiállnak a sarokra, aztán kikérik maguknak, ha szobára lesznek vive.