Ilyennek kell lennie egy rendes Couchsurfing-élménynek.

Azt hiszem, ez az a típusú probléma (az alkoholizmussal, az anorexiával és a fertőző nemibetegséggel együtt), amiről csak akkor beszélünk, amikor már túl vagyunk rajta. Még mielőtt bárki félreértené: a zárójeles háromból eggyel volt dolgom, azzal is csak érintőlegesen... na, nem mintha ezzel sokkal jobb helyzetbe hoztam volna magam. Szóval az a nyugtalanító oldala ennek az őszintétlen világnak, hogy egy csomó embertársunk hurcol magával/ban olyan problémákat, amikről még a barátai sem értesülnek, de ami nagyobb baj, azok sem, akik konkrét megoldással tudnának szolgálni. 

Muszáj volt ilyet is csinálnom, mert a közelmúlt tapasztalatai megingattak néhány, eddig stabilnak hitt véleményemben. Tényleg káros E-számokat enni? Hát, most találtam egy ilyet, ami erősen kérdésessé teszi, hogy teljesen mindegy lenne, mit eszünk, mert a szervezetünk majd úgyis szétválogatja.

Sajnos arra kell rájönnöm, hogy az emberi természet alapszabálya szerint az értékes, ami nincs, vagy amit elérhetetennek tartunk. Tárgyban is, emberben is igaz, hogy nem azt becsüljük meg, aki/ami mindig mellettünk van, hiszen annak látjuk a hibáit, és nem félünk, hogy elveszítjük. Idáig ordas nagy közhely, és nem ígérem, hogy a bejegyzés során ez változni fog, továbbolvasás saját felelősségre!

Titivel és hites urával (jelen blogdesign alkotójával) kolbászoltunk ma, azaz pont azt nem, sőt, már a rituálissá vált mentateát árusító standtól is hessegettek minket, de legalább olcsóbban kaptuk meg a Midi piac utolsó fellelhető szőlőit és mangóit. Ennyi ellátmánnyal, főleg a jelenlegi fogyasztásom mellett, simán kihúzom a jövő hétvégéig. Közben lesznek még Couchsurfing-vendégeim is, ők is szoktak némi változatosságot hozni az étrendembe (mondjuk sajnos leginkább gofri és sült krumpli szintén rituális betermelése mellett, de mindegy). 

Ez is itt van megint, végre sikerült felfognom, hogy szingli maradtam. Mindenki nagyon kedves velem egyébként, éjszakába nyúlóan hallgatják a vinnyogásomat. Tekintve, hogy leginkább a szüleimről és J-ről van szó, nem hiszem, hogy valaha viszonozhatom a szívességet, de azért jól esik. 

Megérkezett az első hó Brüsszelbe; mikor máskor, ha nem pont futás közben. Enyhén volt csak giccses, ahogy a karácsonyi fénygirlandok alatt óriási hópelyhek szállingóztak, mindenki szatyrokkal megrakva kerülgette az akciókat hirdető táblákat, és a fülemben az Incomplete szólt.

A halál számomra nem félelmetes. Úgy képzelem el, mint egy bazi nagy aha-élményt, öt perc alatt kék-zöld lesz a homlokom, mert hirtelen minden összeáll a hülye kis életemből, és persze örülni fogok neki, hogy sikerült összerakni a puzzle-t. Illetve hát sikerült-e? 

A reptéren elköszönni mindig befejezetlen mutatvány. Mindig lehetne még valamit mondani a Skype-on, csak a legtöbb emberhez vagy nem kötődöm annyira, vagy beszélünk olyan gyakran, hogy ez ne zavarjon. És bármilyen hosszúra is nyúlik a búcsú, még most se hiszem el, hogy annál jobban fáj. 

Végre megint fordíthatok, pedig már-már azt hittem, hogy elkerülnek az olyan szavak, mint eldisszipálás. Halvány sejtelmem van róla, hogy mit jelenthet, de maga a szó nagyon tetszik. Pláne, hogy a tegnapi nap során több dolgot is sikerült eldisszipálni.

Példának okáért mindjárt a nyakamat. Fejenállni próbált a szentem - mondtam az esti falkagyűlésen laza, könnyed E/3-ban, miközben szívet tépő dinoszaurusztartásban pihentettem gerincmelléki izmaimat. Szerencsére S. úr, a Vibrátorkezű rövid úton orvosolta a problémát.