meló

Elmondom, mi a zombi. A zombi nem az, akinek folyik le a felhám az arcáról, térdig lóg a nyelve, botorkál és meg akarja enni az agyadat. Az igazi zombik nem zöldek és nem lógnak véres fél csecsemők a hasukból.

Asszem, ebből a napból már most elegem van. Tegnap vettem jegyet a 8:03-kor induló vonatra, erre nem működött a pályaudvaron a jegykiadó, be kellett állni a droidokhoz a sorba, aztán közölték, hogy 8:03-as vonat nincs, csak 8:18-as, ja és nem Párizsba, hanem Marseille-be. Kétszer kérdeztem rá, hogy de tuti megáll-e ott, ahol nekem át kell szállni (azon az apróságon, hogy ők Roissyként emlegetik a mindenhol Charles de Gaulle-ként feltüntetett megállót, már nem is akadunk fenn). Kicsit már bizalmatlan vagyok az ilyen egyenruhás népekkel szemben.

Ez mind a hajam. Villangó vagyok, de még nem barátkoztam meg egészen a gondolattal. Ma nagyon néztek rám az emberek az EGSZB-ben, de aztán rájöttem, hogy csak a nyuszis pólóm miatt volt. Rajta kellett volna hagyni a blézert.

Ma az volt, amit alapvetően a legjobban utálok: 10-től este 6-ig ültem egy ülésen úgy, hogy még az elméleti esélye se volt meg, hogy dolgozhassak (a magyar küldött arra se kapta el a fejét, amikor a kolléganő bemondta, hogy "ha nem hallgatja a magyar csatornát, akkor nem fogunk tovább dolgozni, mert ez egy vészt of rizórsziz", tehát nyilván az angolt hallgatta), hazamenni nem lehet, shoppingolni is csak az interneten. 

A franciára retúrozó arab kabin mondandóját értelmezve véletlenül a Szíriában katonai beavatkozást sürgetők leg-pol-nemkorrektebb érvét sikerült mikrofonba mondanom (hál'istennek némítógomb mellett): "Akit lelőnek, abból már nem lesz terrorista!"

Ennek a bejegyzésnek két okból is nagyon jól kell sikerülnie. Egyrészt már harmadszor írom meg, mert kétszer elszállt. Másrészt így két nappal később már kezdem kiheverni a keddi plenárist meg a Tavares-vitát. Nem volt felhőtlen a hét, de legalább benne voltam a tévében.

Brüsszelben ritka vendég a napsugár, de nemsokára én is ugyanilyen ritka leszek! Már vágom a centit. Na de addig sem unatkozunk.

Csodák hete. Pár napja vinnyogtam a sztrájk miatt, meg azért, mert áttették a szerdai ülést péntekre, és emiatt csak szombaton mehetek haza, de akkor legalább jó korán.

Ma azért nem dolgozom, mert az egész Bizottság sztrájkol. Azt ugyan csak tegnap tudtam meg, hogy miért, de ezzel együtt rögtön el is gondolkoztam: kéne vajon nekem is?

Én még mindig nem tudom, mit kéne csinálnom, hogy ne minden szolgáltató engem szívasson. Szemlátomást azt gondolják, hogy mi, ügyfelek, nem dolgozunk, nem szól másról az életünk, mint őket várni. Na jó, az én életem mostanság tényleg nem szól másról, mint az objektívekről (elnézést azoktól, akiket a való életben is folyton ezzel traktálok), de azért ez nem tekinthető általánosnak.