mivan

Vannak néha konvergenciapillanatok. Amikor úgy érzem, az életem összes addigi fontos* eseménye erre fut ki, ebben sűrűsödik össze. Az első, az egyértelmű, ordító, vízválasztó pillanat a szabadúszóvizsgám volt 2011. szeptember... ööö. 7-én? Vagy 9? Mindegy. Most megnéztem, csütörtök volt, nyolcadika. Mindegy.

Az elmúlt két hétben a hajó szigetelésén dolgoztam. Ez úgy önmagában nemes és hasznos tevékenységnek hangzik, nézzünk azonban néhány alapvetést.

Nem, még mindig nem hagytam itt a blogot.

Idén megjártam Japánt. Igazából már régóta tervben volt, de úgy, ahogy ezek nálam lenni szoktak, szóval egy csomó tervem van, amiket egy tetszőleges esemény (amit Jelnek tekintek) elindíthat az (általában igen rövid határidejű) megvalósítás útjára lökhet. Ebben az esetben egy 300 fontos (!) repjegy volt a kiváltó ok, amit Sz talált az Expedián. Jó, jó, Aeroflot, amiről azt kell tudni, hogy nem viccből SU a kódja, de végülis elvinni elvisz, kaját meg viszünk mi. Kell. Nagyon rossz a kaja. Tényleg.

Átmentem utazósblogba. Mit van mit tenni, én igazán szeretnék egy helyben ülni, de mindig adódik valami. Ha nem munka, akkor mensás program, ha az sem, akkor a dán Juan csinál valamit. Most például a Kanári-szigeteken járnak, és ott maradtak annyi ideig veszteg, hogy érdemes volt repjegyet venni.

A szigetről annyit kell tudni, hogy az időjárás teljesen bipoláris. A tengerparton ez fogad:

Van a dán Juannal az a megállapodásunk, hogy nem egymáshoz járkálunk, hanem mindig egy másik városba próbálunk menni, lehetőleg okosba', tehát az úticélválasztást nagyban befolyásolja, hogy hol élnek ismerőseink. Helsinkiben például.

Az úgy volt, hogy pénteken mentem a piszmológushoz, utána a Mensa-irodában volt ölelkezés*, és utána jutott még eszembe, hogy bor SIG is van aznap este. Ennek megfelelően illuminati értem haza éjjel 2-re, utána még párkapcsolatot kellett menteni, szóval reggel 5-kor köszöntem el a kedvestől, hogy lassan mivan. Az óra 7-re volt állítva.

Megint az volt, hogy már túl sok minden történt ahhoz, hogy értelmesen leírjam.

Az egyik Facebook-ismerősöm* rendezett egyszer szülihetet, és megfogott a gondolat, úgyhogy a harmincadikon én is megcsináltam. Fél évre előre bejelentettem, hogy a külföldiek is tudjanak repjegyet foglalni, és néhányan meg is tették: a Gyapjas és párja, Szöszke, egy tinderes holland, akinek anno leginkább szánalomból mondtam, hogy legyünk barátok, ő meg komolyan vette, na és Carl Square, aki már felbukkant itt. Az utóbbi időben többször is beszéltünk, jól jöttek a tanácsai a MY-Camp-őrület közben.

Azt hiszem, még nem írtam az Öcsiről. Őt úgy választottam ki, ahogy mostanában a cipőket szoktam: meglátom, azt mondom neki: "Jössz", mint Ney'tiri az Avatárban, megfogom és viszem. Az Öcsi a 2015-ös táborban ült, az iPhone-jára meredve légzongorázott, Lennon-szemüvege volt és méteres haja, úgyhogy odapenderültem hozzá, és majdnem az jött ki a számon, hogy "szia, értékellek mint embert". Aztán nagyjából elválaszthatatlanok lettünk.

Volt ez a kalandom a svéddel (alias Vis Maior). Bár arra már január elején rájöttem, hogy nekem ez* nem jön be, és ezt meg is mondtam neki, ő ezt szakításként értelmezte, ami nem lett volna akkora veszteség, csakhogy már be volt fizetve egy elég drága közös utazás, amire így elmentem.