Kellően szűk szemrésekkel érkeztem a reklámos órákra, de nagyon hamar elkezdett dobogni a szívem. Most már tudom: azért kellett elolvasnom SK A jó tanuló című borzalmát, hogy ismerjem a "rendkívül jelentős" kifejezést. Ezt ő arra mondja, amikor egy gyerek rájön, mi az, ami az élete sava-borsa, amiből szerencsés esetben akár hivatás is lehet. Sajnos a kisregény egy olyan fiúról szól, akinek a náci haláltáborok jelentik ezt az élményt. És akárcsak ő, én sem hittem, hogy tényleg létezik Rendkívül Jelentős, amíg nem szembesültem vele magam is.

Vidám napokat élünk. Tegnap tartotta Mizsa a szokásos november 7-i bulit, a felebarátját a csalánnal intim kapcsolatba hozás szép gyakorlatából kifolyólag nem nála, hanem ún. Zumúnál. Igyekeztem illően vörös lenni: piros felső és pulcsi, vörös körmök, vörös toll a fülembe', sőt, még a hajamat is beszíneztem. Ez utóbbinak látható nyomai nem, vagy legalábbis csak alapos szemrevételezés után voltak.

Hát, igen. Őszintén szólva régóta a fejemben volt már, hogy milyen lehet, de józanon sose mertem volna megpróbálkozni vele.

Azt mondta, rögtön utána, hogy nem írhatom meg a blogomban. Ez amolyan Mátyás királyos történet: meg is írom, nem is látszik. Csak rögzíteni akarom, milyen volt, hogy később is tudjam.

A tegnapi nap már szolidabbra sikerült, mint az előző. Érthető okokból sokáig aludtunk, aztán kimentünk a Naschmarktra. Megdöbbentő sokféleségben termett a kínai kaja és az egzotikus gyümölcs. Vettünk két darab ízetlen UTE-hívő kivit, úgynevezett sárkánygyümölcsöt vagy pitahayát, teákat, gyömbért és wasabis mogyorót rágcsálnivalónak. A gyomrom ettől még nem jött rendbe, úgyhogy átkocogtunk a Billába és vettünk Activiát. Mondja nekem valaki, hogy a

Reggel még azt hittem, a konszolidált városnézés ideje jött el. Igen ám, de Roberto, a mi házi rossz szellemünk, felvetette, hogy reggelire vigyünk be némi folyékony nyomorbadöntőt, és Berni persze ráharapott az ötletre. Aztán elkövettük azt a hibát, hogy elengedtük Robertót egyedül vásárolni. Jo-ho-hó, meg egy üveg rum. Hárman, fél óra alatt.

Uhh, atyám. Azt se tudom, hol kezdjem. Már az elején gondoltam, hogy ez egy kész road movie lesz. De azt nem, hogy ennyire.

Mindjárt ott kezdtük, hogy Olga nem hallotta a csengetést. Öt perc tanácstalankodás után rájöttem, hogy van kulcsunk, és felmentünk. Az ajtón nem volt se név, se szám, de porszívó hangjai szűrődtek ki. Nem mertem bepróbálkozni a zárral, hátha egy vérmes Hausfrau van odabent póráz nélkül, úgyhogy megcsörgettem Olgát. Erre csörög... arra csörög... lerakom, elhallgat. Aha! Ott van ám bent! Végül csak rávettük, hogy beengedjen. Megbánta vajon?

Belegondolni is borzongató, hogy Manu ebben a pillanatban valószínűleg Bécsben van, de a fejében ott zúg Európa körülbelül minden másnapossága; két napja még Genfben volt, előtte Münchenben, és Párizsban, és Londonban, és egyáltalán, Valahol Európában (ne emlegessétek előttem azt a szemetet, rossz emléke egy nem túl dicső korszakomnak).

Tegnap a Rózsa azt a szirmát mutatta, amit mindig is kellett volna neki. Zoli volt a soros pincér (ld. még "hetibaj" címszó alatt, a férfiaknak is kijár a ciklikus szenvedés), aki nem pofáz, nem beszól, hozza a kaját, bár nála is lehet valami beütés, gyanúsan morzsolgatja a szilikonkarkötőjét. Lehet, hogy egy új szekta tagja?

Ezt küldte nekem az imént a Mensa tisztességben megőszült egykori elnöke. Enjoy.

A szaracénok dala