"-És most alulról szagolja az ibolyát!

 - Nem szagol ő már soiré-t sem, mivel hülla!

- Ez egy idióma.

- Tudja, mit? Maga az idióma." /Rózsaszín Párduc/

Azt álmodtam, hogy a világnak vége van, az emberek eltűnnek, és akkor előbújnak a romok közül a dummy-k. Azok, akiket az Euro-NCAP tesztekben törtek össze.

Előjöttek, és körülnéztek.

Kimentek a piacra, ahol még csak félig rohadtak meg a gyümölcsök. Felvették a kosarakat, válogatni kezdtek. Kicsit még mereven mozogtak az ujjaik, hiszen nem erre tervezték őket. De a következő generáció már jobb lesz.

Okaasan wa watashi no brogu wo kaku ga amari suki ja arimasen. És ezt a harakiri-ízű mondatot az se édesíti, hogy én fogalmaztam, japánul.

Miért akarok én mindenkinek megfelelni, még itt is, még ezzel is, ráadásul olyanoknak, akik még egy sort sem olvastak el egyetlen blogból sem? És tényleg, mi a baj azzal, hogy én mindenkinek megmutatom "magamat"?

Évekig írtam a naplómat saját magamnak. Ott is elgyötrődtem egy-egy mondattal, hogy kicsit szellemesebb legyen, vagy emelkedettebb, vagy mi a f*sz. Csakhogy senki nem olvasta, nem is olvashatta. Ebből lett elegem.

Most épp semmi probléma nincs az életemben. Ha mást írok, akkor túlreagálom.

Pont ezért nem tudok írni sem. A kreativitás mindig a fájdalomból táplálkozik. Vagy legalábbis a szimpatikus hatásból. Én most akár el is heverhetnék. Azért persze nem teszem. Jóanyám azt mondta, majd ha Carlos elmegy egy hónapra (na ez, például, probléma lesz), akkor randizgassak össze-vissza, és ha visszajön, akkor majd lesz dilemma.

 Isten, vagy valami hasonló (IVVH) megjelent nekem. Szadáról visszafelé jövet kanyarodott elém. Hogy egész pontos legyek, egy Opel képében. Elég összeszedetlen jármű volt: a hátsó ablaktörlő félig fenn maradt, a lámpája nem égett, ráadásul alig gyorsult.

A jéghoki nem népszerű sport, pedig nézni sokkal jobb, mint részt venni benne például a focit, de írhattam volna a Forma-1-et is. Ez is ugyanolyan férfias, ráadásul több minden tud benne eltörni, mint amott.

Az Újdonsültnek és nekem is nagyon megragadta a fantáziáinkat a hatalmas jégolvasztó gép, ami minden harmad előtt végigsöpörte a pályát. Olyan volt, mint egy nagy kuvasz orra, csíkokban szimatolt végig. Stresszmentes állás, nagyjából amilyet Robert Fulghum elképzelt magának: csiszold a jeget simára.

"Tízkor mentem el otthonról. A gyomrom még mindig nem volt rendben, hiába anyám kekszei. A világ esőtől fénylett, bennem pedig folyamatosan feszült és kiáltozott valami: "Menned kell! Indulj útnak!" Hévre szálltam a belváros felé. Elveszett, öreg lelkek ültek mindenhol, én meghúzódtam a peronon, és kibámultam az aszfaltszagú, szürke Budapest esős napjára. Arrafelé tartottam, ahol semmi újat nem fognak tanítani nekem, csak azt, amit már eddig is tudtam: azt, hogy nem tartozom közéjük, mert én a féktelen Nyugat vad gyermeke vagyok..." Bocsánat, belefeledkeztem Kerouacba.

Szervál lettem. Ha most teniszre gondolsz, akkor gonosz ember vagy, mert megöltél egyet egy veszélyeztetett fajból.

Így néz ki:

Az úgy volt, hogy tegnap a Rózsában elmenekültem a kockázók közül, és Tudor odaült hozzám. Aztán azzal kezdtünk szórakozni, hogy állatokhoz hasonlítottuk egymást. Én azt se tudtam, hogy ez a kis tündérbogár itt micsoda.

"Mindent megteszek, hogy én legyek az elsőő,
Hisz 5 Erasmus-pont a díj, az a fő,
Majd az oklevelem lobogtatom,
Hogy a novellát ilyen jól fordítgatom"