Úton

"Tízkor mentem el otthonról. A gyomrom még mindig nem volt rendben, hiába anyám kekszei. A világ esőtől fénylett, bennem pedig folyamatosan feszült és kiáltozott valami: "Menned kell! Indulj útnak!" Hévre szálltam a belváros felé. Elveszett, öreg lelkek ültek mindenhol, én meghúzódtam a peronon, és kibámultam az aszfaltszagú, szürke Budapest esős napjára. Arrafelé tartottam, ahol semmi újat nem fognak tanítani nekem, csak azt, amit már eddig is tudtam: azt, hogy nem tartozom közéjük, mert én a féktelen Nyugat vad gyermeke vagyok..." Bocsánat, belefeledkeztem Kerouacba.

Hanem, hogy valami értelme mégis legyen: kimentem a főiskolára, és már éppen kezdtem volna úgy érezni, hogy minden klappol, amikor találkoztam japános lányokkal, és közölték, hogy a dékán asszony elég durva órát tartott reggel 8-kor, és aki nem jár be, annak minden héten valami egy oldalt kell megtanulnia. Aztán persze zárva volt az angol tanszék is (miért is gondoltam, hogy a "péntektől átveheti az oklevelét és a jutalmát" azt jelenti, hogy akár már pénteken is), és kezdett rossz lenni a kedvem. Aztán lenyugtattam magamat, és edzeni már jó volt nagyon: sorban szólt Phil Collins, Brian Adams, Freddie Mercury és a Gypsy Kings. A végén Szandra mondta, hogy egyszer próbáljam ki a Red Shot "gyorsítót". Az kéne még.