Beküldte Raya deBonel -
Reggel még azt hittem, a konszolidált városnézés ideje jött el. Igen ám, de Roberto, a mi házi rossz szellemünk, felvetette, hogy reggelire vigyünk be némi folyékony nyomorbadöntőt, és Berni persze ráharapott az ötletre. Aztán elkövettük azt a hibát, hogy elengedtük Robertót egyedül vásárolni. Jo-ho-hó, meg egy üveg rum. Hárman, fél óra alatt.
A schönbrunni kastélynál már mindannyian pirosan voltunk, habár Roberto csak a haragtól, mert a fránya gravitáció kicsavarta a sörét Berni táskájából, az Újdonsült pedig csak a szégyentől, mert EU-polgár létünkre otthagytuk a cserepeket a metró peronján. Ha tudta volna, milyen névjegyet hagyunk még ott a nap folyamán, talán megértőbb lett volna. De hát senki sem jós. Ha én az lettem volna, vagyis, khm, ha a kristálygömbömet nem vették volna körbe az aldehidcsoportok, akkor nem veszek schnapsot, és főleg nem iszom meg egy hajtásra.
A sorban már nagyon szédültem. Az Újdonsült próbált támogatni, mögöttünk Berniék édes összeolvadásban várták, hogy befizethessük a belépőt. Tíz euró, diákoknak sincs féláron, de mi sem végeztünk félmunkát. Nem ám csak úgy beleélni magunkat a Monarchia főurainak az életébe, hanem, kérhlek alássan, rhókázni a kastély rhedőnyén kifele. Menekültek is a sárhgabőrhű turhisták.
Az Újdonsült rögtön elszelelt, Berniék viszont végigkommandíroztak a termeken, amikre csak homályosan emlékszem: foltokat láttam és foltokat gyártottam. A metróban legalább eltaláltam a lefolyórácsot, igaz, az én látószögemen már kívül esett az a pár bódé, aminek imígy alágyújtottam. Uhh. Hazavittek és ágyba tettek, hideg tárcsák közé temettek, legalábbis úgy érzékeltem, mintha a ruháimmal együtt engem is kétszer kimostak volna. Minden hálám feléjük csordogált, s szerencse, hogy egyéb nem.
A tetejébe este táncszínházba kellett mennünk, és nekem nem volt se ruhám, se cipőm, már olyan, amit ne rókabőr díszített volna. Olga segített ki. Az előadás maga egész érdekes volt, a közönség pedig kész állatkert. Volt egy nő, aki maga felé legyezte a füstgépből kijövő párát. Nem vagyok egyedül a dilisek eme bolygóján! Különben eszembe jutott egy történet, de majd akkor teszem fel ide, ha megírtam rendesen. Ijesztő, hogy az ember milyen könnyen odaképzeli saját magát a legdurvább helyzetekbe is.
Utána egy ír pubba mentünk, és kezdtem felfogni, miről írt az a Kerouac nevű fazon, akivel néha úgy úsztam, mint egy gumimatrac: húzott-húzott maga után, de én nem hittem benne. Szóval van az úgy, hogy az ember akárhogy is akarja megfogni a pénzét, egyszercsak belefárad és drágáért is megvesz valami olyat, ami nem is kell neki igazán, és van olyan, hogy olthatatlan szomjúság, és az ember, miközben tudja ezt, iszik. Szerintem ez volt az igazi lényege ennek a mai történetnek: hogy rájöjjek, miről beszélt ez a szerencsétlen beatnik ember.
Na, lényeg a lényeg, megittam egy liter almafröccsöt, aztán az Újdonsült ölébe ültem, mert mire Berniék megjöttek, már nem volt több szék, és gyomorfájásig röhögtünk azon, hogy ha én még egyszer besündörgök abba a kastélyba, akkor meg fognak szondázni, mielőtt beengednek.