Beküldte Raya deBonel -
Uhh, atyám. Azt se tudom, hol kezdjem. Már az elején gondoltam, hogy ez egy kész road movie lesz. De azt nem, hogy ennyire.
Mindjárt ott kezdtük, hogy Olga nem hallotta a csengetést. Öt perc tanácstalankodás után rájöttem, hogy van kulcsunk, és felmentünk. Az ajtón nem volt se név, se szám, de porszívó hangjai szűrődtek ki. Nem mertem bepróbálkozni a zárral, hátha egy vérmes Hausfrau van odabent póráz nélkül, úgyhogy megcsörgettem Olgát. Erre csörög... arra csörög... lerakom, elhallgat. Aha! Ott van ám bent! Végül csak rávettük, hogy beengedjen. Megbánta vajon?
Kajáltunk, aztán pucoltunk a Stadthalléhoz. Izomhasat otthagytuk a járda mellett, a koncert után várt is ránk az osztrák mikuláscsomag, ami viszont fehér. Ott egye meg a fene, a legvadabb Balkánra mégse jönnek utánunk! Benyaltunk egy forralt bort és lestük, mikor mehetünk be.
Manu Chao ott várt ránk, már hangolták a tuc-tucot, amikor odaértünk. A sor elejét nézegetve feltűnt nekem egy negyven körüli nő jamaicai sapkában, sálban, elég durva rajongónak nézett ki. meg se nagyon lepődtem, hogy magyarok voltak: ő volt Kanada, akit a manuchao.extra.hu-ról kell ismerni. Ő olyan jólértesült, hogy azt is tudja, milyen színbe kell öltözni, és milyen zászlót kell a vállára teríteni, hogy Manu rámosolyogjon.
A Bauchklang olyan volt, hogy a hangfal mellett álló üvegek frankón kilengtek. Öt száj: hihetetlen! Roberto amúgy ilyen zenét szokott hallgatni, de én csak ezeket méltányoltam, mivel ebben az esetben a tuc-tucot más célokra rendszeresített emberi szájak gerjesztik, egyébként Manu sem engedte volna őket maga elé.
Rám is nézett néha az Isten (így mondta Kanada, komolyan), és egyszer Madjid csak nekem pengetett. Eleget ugráltam érte, megjegyzem, az összes végtagomban izomlázam volt utána. Madjid csak akkor nézett fel, amikor közeledett az extázishoz. Ezt minden koncerten eljátssza: kap egy szólót, és addig fokozza, amíg azt nem érzi, hogy ennél többet nem bírna sem ő, sem a közönség. Akkor aztán eltátja azt a hatalmas, nyálas száját és elélvez egy magas c-n.
Ittam olyan vizesüvegből, amit Manu megfogott! Vásárolt nekem tíz percet a második sorban: ennyivel bírtam tovább annak a pár korty víznek köszönhetően, ami a közönség sorai közé dobott üvegből nekem jutott. Utána sajnos ki kellett húzatnom magam, aztán leültem a szélén és lehunyt szemmel hallgattam a show utolsó negyedóráját.
Fura módon elég volt. Koncert alatt olyan tiszta volt az agyam, mint az utána következő három napban egyszer se (később...). Pontosan tudtam, hogy talán évekig ebből kell élnem, mielőtt újra látom Manut, de se akkor, se azóta nem paráztam rá. Élveztem a pillanatot, és ez nagyon ritkán fordul elő velem. A végén ott ültem felhúzott lábakkal, élvetegen lehunyt szemekkel, és ringatóztam a legvadabb Oukatchakára is. Utána pedig elfeledkeztem az egészről, és belevetettem magamat a bécsi züllésbe...