Tegnap engem megszállhatott távollévő Jóanyám szelleme, mert délelőtt 11-kor már ott tartottam, hogy rendet raktam a szobámban, megírtam Mátyás királyt, befejeztem Ribizlit (ld. később) és elkezdtem írni a szakdogámat is. Aztán jött Nofra, és elrontotta a morálomat. Ahogy szokta. Napok óta tintakék egek alatt, madárcsicsergés közepette járok haza, és ez nem a rózsaszín bárányfelhőhöz hasonló metafora, ez a szemet szúró valóság.

Mivel hiányjeleket fogtam környezetemből, hozzálátok, hogy néhány jellemző mozzanattal megvilágítsam, mivel is töltöm a beszámolási hét (legalábbis egy tokiói metrómegállóban csúcsidőben történt gáztámadás utáni percekhez viszonyítva) nyugisnak mondható idejét.

Három szőke nő kopogtat a mennyek kapuján. Kijön Szent Péter, már fogja a fejét, ahogy meglátja őket, és így szól:
- Lányok, sajnos annyi volt a jelentkező mostanában, hogy be kellett vezetnünk egy minimális IQ-határt is. Kaptok egy kérdést, és ha jól válaszoltok, bejöhettek. Tehát, figyeljetek, a kérdés: Mi a Húsvét, tehát: mi a Húsvét?

Eger MJV-ről mesélek most, a végén a három betű minden hivatalos táblán ott van, mert úgy trendi, mint feLugossy meg Sipos F., menők ezek a plusz betűk. Hirtelenjében az a nóta jut eszembe, hogy "Eger városa, papok városa, barátok járnak fapapucsba. Kipi-kipi-kipp-kopp, in nomine patris, reverenda alatt pálinkát visz." Csak nem véletlen ferencesek (ciszterciek, hogy pontos legyek) laktak itt is?

Itt ülök, huszonegy évesen, a körmöm élénk rózsaszín, a levegőben töméntelen hagyma utolsó elhaló sóhaja a tűzhely felől, a szellőzés végett kinyitott ablakon Eger hűvös légáramlatai karmolásznak befelé.

Elnézést a pár napos szünetért attól a pár embertől, aki esetleg arra számított, hogy talál valami újat ezen az oldalon. Próbáltam az iwiwen átállítani a várost, de az istennek se találtam Paradise Cityt.

Egész reggel az tartotta bennem a lelket, hogy "ennek nemsokára vége, és akkor mehetek a vonatra aludni". Természetesen megint túlbiztosítottam magam, és már tegnap megvettem a jegyet, úgyhogy most egy teljes órát tölthettem csak Updike-kal a Keletiben.

"Az én munkahelyemen a vezetőség ne tegyen ingyen kávéautomatát a folyosóra; inkább engedje, hogy a dolgozó kialudja magát."

/Maitai, miután rájött, hogy másfél percig üresen köröztette a bögréjét a mikróban, hát istenem, elfelejtette a csaphoz menni/

Mintha az agyam nem üresben kattogna már vagy félórája, írok. Mintha olyan biztos lennék magamban, szervezkedem. Mintha szerelmes lennék, élek. Vulkanikus talajon lépkedek, izzadok és nem nézek le, nehogy kisüljön a szemem a sok hazugságtól, ami körülfolyja az életemet, mint a láva a legközömbösebb sziklát is.

Tegnap estére valahogy felpörgettem magam, elhatároztam, hogy legalább egy estére normális huszonéves benyomását keltve elmegyek bulizni és berúgni.  

Bemegyünk az Old Man's-be két old mannel, hát nem Oláh Ibolya énekel épp, mackónadrágban? Néha elfelejti a szöveget, néha egy kézmozdulattal kunyerál egy fél cigit a legelöl kuporgó lánytól. Most vagy én vagyok lemaradva bulvársajtóilag, vagy a bulvársajtó Ibolyailag, mert nekem legalábbis biszex benyomását keltette (már amennyiben pasija már volt), ahogy a csaj szájába mosolygott a koncert után.