Beküldte Raya deBonel -
Egész reggel az tartotta bennem a lelket, hogy "ennek nemsokára vége, és akkor mehetek a vonatra aludni". Természetesen megint túlbiztosítottam magam, és már tegnap megvettem a jegyet, úgyhogy most egy teljes órát tölthettem csak Updike-kal a Keletiben.
Most szembesültem vele, hogy már itt is peronzár van, vagyis nincs több könnyekig megható egymásnyakábaugrás a 13-as vágány mellett, mert csak érvényes jeggyel lehet bemenni. Persze emiatt torlódás van, persze emiatt megint ingerenciám támad "Csúnya ellenőr bácsi!" matricát ragasztani a bérletem közvetlen szomszédságába, no de ekkor varázslat, csoda, fordulat, csavar: a jegyellenőr bácsi pecsétel, majd imígyen szól: "Köszönöm, TÜNDÉR, jó utat". Honnan tudta vajon? Ennyire látszik rajtam, hogy szeretnek?
Pécsett mindjárt a vasútállomással szemben olyan gyönyörű fát láttam, hogy az első gondolatom az volt, hogy lefényképezzem, a második mondjuk mindjárt ezután az, hogy inkább nézem, gyönyörködöm és elraktározom. Méretes, de inkább széltében, mint hosszában, és kúpos-csöppes formájú, hatalmas bimbókat ringat, szám szerint végtelenhez konvergáló mennyiségben. Nem is. Olyan formájúak, mint a marék víz, amit a tenyeredben próbálsz tartani. Csak arra vigyázz, hogy ne szorítsd meg.
A tesztírás egyébként sikeres volt, 15 jelentkező (ebből egy késett egy órát, sebaj), ebből egy szülinapos, és értelmesek, érdemes volt a kedvükért lemenni oda. Egyre inkább úgy érzem megint, ahogy kisebb megszakításokkal egész életemben: hogy áll mögöttem egy "csapat", aki nélkül nem lennék tesztgondnok, de talán mensás se, és egyáltalán, semmire se mennék. Nem érdemeltem ki, hogy segítsenek, nem adok szinte semmit cserébe, mégis ott vannak. Hálás vagyok nekik: azoknak, akik egy szóra jönnek, visznek, hoznak, felügyelnek, szerveznek, intéznek, sajtos-kolbászos kenyeret diktálnak belém (ezért normális körülmények között harapok, most is, csak most a kenyérbe), vagy egyszerűen csak segítőkészek, mint a portás bácsi (el se hiszem: vidéken egy iskolai portásnak nem munkaköri kötelesség bunkónak lenni?).
Hazafelé már végképp takarékra tette magát az agyam, hosszú percekig csodáltam Zwack kocsijában a fogyasztásmérőt, amely a gázpedál minden rezdülésére érzékenyen reagált, 0,6-tól 22 literig váltakozva.
Láttunk szélerőművet, földöntúli sárgás megvilágításban épp Morcheeba dallamára forgott, közepén két piros szemmel. Alig vártam, hogy közelebb érjünk. Végül hadd csináljak reklámot nemzeti energiabástyánk százhalombattai finomítójának is: a gyártelep szélén mint egy hatalmas fáklya vagy őrláng, ég valami toronynak a teteje, el tudom képzelni, hogy ha kialszik, a gyárban minden leáll, az emberek előkúsznak olajos kis kamráikból, ahol isten tudja, mit szerelnek egyébként, és lassan leveszik a sapkájukat, lélegzetvisszafojtva várják, milyen katasztrófa követi majd az égi jelet. A finomító épülete messziről mint egy csomó barkaág, fényekkel rügyező, csak ehhez nem volt kedvem közelebb menni.
Elmentünk az HBO-nak is otthont adó Petőfi híd melletti irodaépületek mellett is. Nem szeretnék ott dolgozni, lélektelen. Csupa olyan ember munkahelye, akiknek közük nincs a való élethez, soha a kezükbe nem vettek semmit, aminek értéke van. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy a munkájuk értéktelen, csak tudjátok, a pénz nem ehető.
Álmos, fáradt Maitai elmegy és aluszkál. Jó meleg takaróra lesz szükségem, mert állandóan lúdbőrzök.