Ma reggel is Bozótban ébredtem.

A japán nap szünetében száraz lábbal átkeltünk a Millenáris taván (ezt csináljátok utánam, mondjuk akkor, amikor már nincs a tóban több galamb, mint kacsa).

Egy kínai büfében kajáltunk. A szomszéd asztalhoz három kissrác telepedett, majd megjelent apu. Ezt figyeljétek: KÉZ IMÁHOZ ÖSSZE, ÉDESJÉZUSLÉGYVENDÉGÜNK. Asszem, a szemben ülő srác találgatta, vajon miatta akadt meg a nyál a torkomon, vagy egyedi elképzeléseim vannak a csábító célzatú szemkontaktus mikéntjéről, mert nagyon fennakadt a szemem.

A Japán napon voltunk, nem tippeltem volna, hogy odaérünk 10-re, de mégis. Elvileg kalligráfia-előadás lett volna, de semmi olyat nem mondtak, amit a Külkeren ne tanítottak volna az első 3 japánóra egyikén.

Ó, igen, és beigazolódott, amit már rég kitaláltam. "Nemmondommeg", "nemmondommeg"? Felesleges. Maitai sasszeme előtt szőke hajszál nem maradhat rejtve. Főleg, ha mindjárt belépéskor fennhangon dicséri az én vörösömet. Hihi.

Örülök neki, jó helyen van, és a klíma is kedvező. Ami, megjegyzem, a Szamurájba is jól jönne, ha néha felforrósodik odabent a levegő...

Úgy döntöttem, ma kihagyom a GfK-s előadást "A magyar fogyasztó"-ról. Tegnap is bementem 8-ra, oszt' mi lett?

A kalózhajók addig voltak menők, ameddig széllel mentek. Van vitorla, van kormány, vannak evezők... mégis, néha elszabadulnak az irányításod alól... noha nem akarnak. Néha zátonyra futnak, néha teljesen másfelé sodródnak, mint ahova menni akartak, néha így találják meg a kincset, néha meg elsüllyednek, no, akkor és ott nekik vége a dalnak, de lesznek mások. Noha nem akarják.

Ami ma reggel történt, olyan, mintha két hete lett volna. És ez az idő múltával exponenciálisan súlyosbodik.

Le vagyok sújtva. A kulcsos droid közölte velem, hogy hosszú hajjal jobban néztem ki. Igaz, nem tudok teljesen, istenesen magamba zuhanni emiatt, fejemet a víz fölött tartja a belőle áradó alkoholszag, akár hajótöröttét a Zwack Unicum.

Tegnap ismét rájöttem, hogy tulajdonképpen elkényeztetett, burzsoá borsószemkirálykisasszony vagyok.

Az emberek között, képzeljétek, vannak olyanok, akik a két kicsi kezükkel effektíve létrehoznak valamit, és ezt így napi munka gyanánt. Amióta Nofrával vagyok, hallok Dolgozókról, találkozom biztonsági őrrel, portással, taxissal, boltvezetővel és egyéb Dolgozókkal, ők mesélnek a barátaikról, és azok is Dolgozók. És nekik ilyen munkájuk van, ellentétben azzal a kazalnyi fehérgallérossal, akit egyébként ismerek.

Reggel kilenckor kinyílt a szemem, aztán rájöttem, hogy reggel tíz van. A ház üres, az ég végtelen, a napsütés csalogató. Csend van, tiszta a fejem, legyen hát minden az.

Futok, csendben és gyorsan. Kutyák ugatnak a kerítések mögött. Ők bezárva, én szabadon. Magam mögött hagyom őket. A víz lefelé fut, én felfelé. Végig, fel a hídig. Nyüzsgés, emberek bicikliznek, sétálnak, sétáltatják a kutyáikat, a gyerekeiket, a házasságaikat, csak én vagyok egyedül, csak én tartom magamban, amit szívem szerint mondanék.