Beküldte Raya deBonel -
A Japán napon voltunk, nem tippeltem volna, hogy odaérünk 10-re, de mégis. Elvileg kalligráfia-előadás lett volna, de semmi olyat nem mondtak, amit a Külkeren ne tanítottak volna az első 3 japánóra egyikén.
A Kiyo-kito Taiko együttest meg már láttam korábban, a Szigeten, de akkor még kicsit fapadosak voltak. Kiderült, hogy vannak laza japánok is: az a kis fickó például, aki vezette őket, zavartalanul mesélte, hogy "következő szaam, Kotekoyanigi...(még 10 szótag).....morabayashi, ez is nagyon jó kis szaam, kicsi pakolás van még...", amíg a többiek a dobokat rendezgették. Nekem alapvetően megindult a lábam a ritmusra, Nofra meg csak abban reménykedett, hogy hátha a következő "szaam"-ban nem szerepel majd az a kis pléh hamutálca, aminek olyan idegesítő kis hangja van.
Alapvetően egy szép marketingrendezvény volt ez, csak az volt a baj, hogy csak azok körében (go-játékosok, harcművészek, japánul tanulók) népszerűsítették, akik amúgy is foglalkoznak Japánnal, és egyébként is "kicit ócó" volt az egész. Volt például papírsárkánykészítés, ami alapvetően jó poén, de én ahhoz szoktam, hogy ilyenkor a gyerekek, plusz az egy-két infantilis nagykorú, akik közé magamat is sorolom, körbeülik az asztalt, megkísérlik a mintapéldány klónozását, miközben a mester idegbajosan rohangál, hogyaszongya "azt a felét ne ragasztózd be!", "jaj, ezt most elrontottad!" satöbbi. Ezzel szemben itt egy yukata-s nagypapa csinálta napszámban a sárkányokat, nekem meg nem volt pofám betolakodni a sok perfekt japán kiskölyök közé. Így aztán a mai napig sincs lyukas közepű, ívre feszített sárkányom, igaz, Nofra ígért nekem egy szabadtéri röptetést.
Aztán az ingyen kaja az, amire mindenki bukik, jól látszott ez, amikor az átlag európai számára élvezhetetlen maccha-teáért akkora sor kígyózott, hogy a kendósok már csaknem katanát rántottak, hogy lekergessék őket a színpadról. A kendó egy nagyon vicces dolog, minden csapás előtt hangosan kell ordítani, és a sisak alighanem azért van a fejükön, hogy ne zavarja őket nagyon a cirka kétszáz fős közönség diszkrét kuncogása.
Azért Japántól nem tudta elvenni a kedvemet ez az egész. Olyan vágyakozással bámultam például egy gyönyörű narancshéjszínű kimonót fehér, párnázott obival, hogy ha IVVH díjazná az őszinteséget, szegény lány, aki hordta, hamar szégyenben maradt volna (mert azt azért kétlem, hogy előírásosan aláöltözött volna). A wasabi-s borsót és az aikidóban jártas férfiakat továbbra is díjazom.