Futás

Reggel kilenckor kinyílt a szemem, aztán rájöttem, hogy reggel tíz van. A ház üres, az ég végtelen, a napsütés csalogató. Csend van, tiszta a fejem, legyen hát minden az.

Futok, csendben és gyorsan. Kutyák ugatnak a kerítések mögött. Ők bezárva, én szabadon. Magam mögött hagyom őket. A víz lefelé fut, én felfelé. Végig, fel a hídig. Nyüzsgés, emberek bicikliznek, sétálnak, sétáltatják a kutyáikat, a gyerekeiket, a házasságaikat, csak én vagyok egyedül, csak én tartom magamban, amit szívem szerint mondanék.

A hídnál megpihenek. Még nem lehet átmenni rajta: középen szakadék. De már látszik, merre halad majd. Sokan jönnek megcsodálni, pedig még csak a kezdetek vannak, mintha a maradványokat készítenék elő az összeomlás utáni kornak. Később majd lesz rendes híd is, abban a formájában, ahogy a hídépítő referenciaprospektusában fog látszani, de én, meg az a sok ember, aki most ott járt, emlékezni fogunk erre a csupasz betonra is, kövekre, fénymásolt papírra a hirdetőtáblán.

Visszafelé elhaladok helyek mellett: ahol egyedül voltam, pedig mással szerettem volna; ahol mások voltak velem, akikkel nem akartam; ahol az volt velem, akit most és mindörökké akarok... és a szakadatlan víz kikacagja ezt a pökhendi igét, hiszen akarni ott kell, ahova a király is gyalog jár. Hát én nem járok gyalog: végigfutom az életemet. Kell a sebesség, hiszen hosszú lesz, hosszabb, mint amennyit emberi elme be tud fogadni, el kell érnem oda, ahonnan már érdemes hátranézni. Futás közben együtt dolgozom a szívemmel, együtt erősödünk. Szükségem lesz rá, kell a szív, hogy le tudjak lassítani, amikor az idő szelíden megáll körülöttem.