Az ember azt gondolná, firkálni olyan nagyon könnyű. Hányszor megyek el én is úgy egy kortárs kép előtt, hogy ilyet én is tudok, csak ezt a drága keretet nem tudnám megfizetni hozzá. Akkor miért nem rajzolok soha? Ehhez is kell egy speciális fajta őrület. És milyen jó, hogy vannak ilyen őrültek is.

Ja, és ma megint negyed 6-ig lógtam az MSN-en. Ha tud valaki szilveszteri bulit, szóljon. Megéri engem meghívni: csak alkoholt fogyasztok, és már úgy rászoktam az éjszakázásra, hogy hajnal felé én leszek a legfittebb, ha mosogatni kell. Légyszilégyszi.

Ez a parfüm valami nem emberi. Olyan az illata, mint egy felhőnek, ha földi hasonlattal akarok élni, akkor finom púderhez hasonlít. Közben ott bujkál alatta a dzsungel vad növényszaga... Ha magamra fújom, úgy érzem magam, mint egy felhőről felhőre ugrándozó szárnyas kis elefánt. Ráadásul legalább másfél napig érzem magamon az illatát. Nem is csak én.

Nap kel 7:31, nyugszik 16:00.

Maitai nyugszik 4:51, kel 9:44.

Tegnap megint Alcatraz. Ujjuj. Bacardi 1-et fizet, 2-t kap akció volt, innentől kezdve a kalózok el voltak veszve. Számoltam, hétszer vettük igénybe a lehetőséget.

Ramééknál alapoztunk Limoncellóval, ami tudom, hogy nem csak nevében kötődik a limonádéhoz, de megittam belőle ötöt kvázi éhgyomorra, ráadásul görcsölő éhgyomorra, mert még féltem is, hogy mi lesz. Nem tudok táncolni, még mindig nem. És már a kocsiban be voltam csípve.

Kedves Naplóm!

Nagyon jó filmet láttam ma. Volt benne egy lány, akinek meghalt a férje, szóval már nem asszony volt, hanem özvegy. Nagyon szomorú volt, teljesen befordult, és már azon gondolkozott, hogy megöli magát tényleg. Sajnos, mielőtt megtehette volna, szülinapja lett. És a férje, mielőtt meghalt volna, küldött neki üzeneteket, amiket furfangos módon mindig pont jókor kapott meg. Innen lehetett tudni, hogy hiába veszekedtek rengeteget, azért mégis szerették egymást, méghozzá nagyon is. A lány mindig megcsinálta, ami a levelekben volt, és a végén...

Kétszázadik bejegyzés, éljen, éljen.

Something about this crossover between the supposedly unconnected worlds of sleep and waking made telling them apart impossible, as if anything that could show up in my sleep and then appear on my screen at work was too powerful to resist and I had no chance of fighting it, had simply to watch as it dragged me down and under into the flames.

Ma pusztítottam mindent, ami kell egy egészséges szervezethez:

lustaságot (edzeni voltam),

gyomor-bélflórát (túl sokat ettem a karácsonyi maradékokból),

az intelligencia látszatát (meredten bambultam magam elé),

a folyamatos éberséget (aludtam evés után),

a tüdőmet (végigszívtam egy egész vízipipát egyedül),

a lelki békét (irigykedtem arra a szerencsés ismerősömre, aki a Fülöp-szigeteken tölti az ünnepeket),

a jól meghozott döntések örömét (aztán eljöttem Carloshoz...)

agysejteket (...és most borozunk).

Higgyétek el, nekem is könnyebb lenne az életem, ha olyan sótlan lennék, mint egy avokádós-tofus kétszersült-szendvics. Anyuci kedves, dundi kislánya, aki senkinek nem szól be, és akit mindenki szeret. Nem akarom magam gerillának beállítani, de kénytelen vagyok elismerni, hogy megosztom az embereket, jobban, mint gondoltam. Eddig többnyire indok nélkül szerettek, most meg néhányan elkezdtek (okkal, ok nélkül, nézőpont kérdése) utálni.

Akartam ma este egy vízipipát elfüstölni, de nem fogok. Nem méltó a hangulatom hozzá: most nem tudnám békésen fújni a füstöt és elmélkedni. Olyan jót lehet beszélgetni egy pipa fölött. Feszültségoldásra viszont nem akarom használni, mert annak függőség lenne a vége. Viccesen néznék ki a D I. 7-ben, ahogy magam után húzom az én kis shishámat, hogy a szünetben pöffenthessek egyet. Tessék, már elitista is vagyok, a jó kis Bond nem felel meg nekem.