Beküldte Raya deBonel -
A munkája megsűrűsödött, szinte minden héten utaznia kellett. Néha úgy alakult, hogy hétközben is hazajött. Két hónap alatt eljutott odáig, hogy már csak a jegyére pecsételt két betűből tudta, milyen nap van éppen. A nő néha szolgálatban volt, amikor utazott, máskor nem.
Aztán felfedezett valami rendszert. Ahogy színesnek gondoljuk a számokat, ő érzéseket társított a napokhoz. A hétfők világossárgák voltak, mint a határidőnaplója üres lapjai, a keddek szilvakékek, mint az a rengeteg tinta, amivel teleírta a „feladatok” és a „megbeszélések” rubrikákat, a vasárnap pedig sötétszürke, mint a fellegek a városa fölött. A nő az aranysárga szerdához csatlakozott a tudatában. Amikor erre rájött, figyelni kezdte, vajon tényleg szerdánként van-e szolgálatban. Valamiért örült neki, hogy beigazolódott a gyanúja.
Egyszer véletlenül a zsebében hagyta a kulcsát. A biztonsági kapu őrülten villogni és sípolni kezdett, és az eddig csak oldalt ácsorgó nő határozottan, de mosolyogva közelebb jött, hogy megkeresse a zsivajt okozó fémtárgyat.
- Ne, ne… - motyogta hülyén emberünk, és hátrálni kezdett. – Azt hiszem, megvan – mondta, és előhúzta a kulcscsomót. A nő kinyújtott tenyerébe ejtette, aztán megigazította a nadrágját és ismét átsétált a kapun. Az most hallgatott.
Később rémlett neki, hogy látta a nő névtábláját, de az istennek se tudott visszaemlékezni, milyen betűk álltak rajta.
Teltek a hetek, az őszből tél lett, és egyre hosszabbra nyúltak a rossz idő miatti várakozások. Sokan a végsőkig halogatták a pillanatot, amikor el kell szakadni szeretteiktől és egyedül kell nekivágni az útlevélellenőrzésnek. Emberünket nem volt, aki búcsúztassa, hamar átkelt minden akadályon. A duty-free kínálatát már kívülről tudta, unottan lapozgatott valami újságban, ami vagy nem volt már aktuális, vagy egyszerűen nem érdekelte. Egyszer el is aludt. Álmában a helsinki reptéren járt, és amikor felébredt, csak arra emlékezett, hogy minden alkalmazottnak barna szeme volt. Ezt furcsállta: amennyit tudott a skandinávokról, mindnek kék szeme volt. Később, egy éjszakai álmában egy másik reptéren járt, egy parfümériában. Az összes doboz piros volt, és nagyon rövid szoknyás eladók kínálgatták. Ő nagyon határozottan az egyik polc felé tartott, amely a „Gyönyör Kapuja” nevű parfümmel volt megrakva. Hirtelen elébe toppant a barna szemű biztonsági őr, piros szoknyája alól diszkréten kivillant a gumibot, és emberünk semmi másra nem tudott nézni, mint a botra… a kemény botra… a himbálózó botra… a nő előrehajolt, és a bot vele lendült…. Emberünk felriadt, és első megdöbbenését a hatalmas hotelbeli rádiós óra 3:32-t mutató számai oszlatták el… kitántorgott a fürdőszobába, és hosszan nézte magát a tükörben. Az álom reggelre elszállt, de a Gyönyörök Kapuja név valahogy megmaradt egy rejtett zugban. Akkor egy hónapig mindig csak hétfőn és pénteken repült, egyszer vasárnap este is.
Onnantól kezdve szerdánként olyan lassan vánszorgott el az útleveles bódétól a mágneskapuig, amilyen lassan csak tehette anélkül, hogy felhívta volna magára a figyelmet.
- Már megint itt van a barna kabátos – mondta az egyik őr a másiknak. Annak eszébe jutott, hogy érdemes lenne lefényképeznie egy emberi arcot itt a biztonsági szobában, bár ez természetesen tilos. Az arcok kéklenek a képernyők fényében, fekete árkokká mélyülnek a szemek. A kolléga arca most félig árnyékban van, így kevésbé látszik, hogy a bal szemöldöke mennyivel feljebb van. Olyan, mintha magában mindig kiröhögné a világot.
- Mit csinál? – kérdezte és felállt, hogy elhessegesse a gondolatait. Ha hetente háromszor tizenkét órát töltesz egy négy négyzetméteres fülkébe zárva egy másik emberrel, jobb, ha félreteszed az előítéleteidet.
- A szokásosat, járkál, és úgy keresi a kamerát, hogy ne vegyük észre – mutatta az egyik monitort a társa.
- Milyen gyakran jön?
- Nagyon gyakran, van, hogy hetente háromszor is. De nem mindig őgyeleg.
- Aha.
Visszaült. A társa az egyik biztonsági őrrel járt, őt stírölte most is. A nő szerdánként volt szolgálatban itt, és hétfőn-szombaton a kifutón járőrözött. Ritkán alakult úgy, hogy a „szerelmesek” között legalább egyoldalú kapcsolat létrejöhessen. De legalább ilyenkor a vezetőség biztos lehetett benne, hogy a monitorokat alaposan szemmel tartják.
- Figyeld! – szólalt meg a felemás szemöldökű úgy tíz perc múlva. – Kinyitja a táskáját.
Két arc szegeződött szembe a monitorral. A férfi komótosan kivett valamit, megmozgatta a tenyerében, mintha a súlyát méregetné, aztán zsebre vágta. Visszahúzta a táska cipzárját, sanda pillantást vetett a kamerával ellentétes sarok felé, aztán megindult a Gyönyörök Kapuja felé.
- Szerinted lesz valami?
- Nem – mondta a felemás szemöldökű.
- A szokásos?
- Igen.
A mágneskapu piros villogása fehéressé szelídült a képernyőn, a sípolás sem hatolt el hozzájuk, de mindketten éreztek valamit, amitől az övük villant az eszükbe. A walkie-talkie és a pisztoly, amit még egyikük sem használt ember ellen.
- Kérem, emelje fel mindkét kezét. A táskát tegye le – olvasták a nő szájáról a szabványmondatokat. A férfi engedelmeskedett. Háttal állt a kamerának, így eltakarta a lekuporodó nőt.
- Tudja, hogy mitől jelzett a kapu? Kulcs, aprópénz, mobiltelefon? – kérdezte a nő.
- Nem – felelte a férfi. – Nincs nálam semmi ilyesmi.
A nő a bokájánál kezdte, de azonnal érezte, hogy valóban nincs benne elrejtve semmi. Esetleg majd a zsebekben. A férfi látta, hogy a nőnek rövid haja van, mégpedig valószínűleg vörös.
- Most be kell nyúlnom a zsebébe.
A bal zsebben egy rugós bicska lapult. A tapintása elárulta, hogy csontnyele van. A nő izmai egy pillanatra elernyedtek: hát csak erről van szó. Kivette a bicskát.
- Ezt sajnos el kell koboznom. Nem viheti fel a gépre.
- Értem – mondta a férfi. A nőnek egyszerre eszébe jutott, amikor hónapokkal azelőtt ugyanez a férfi meghátrált előle, nem akarta engedni, hogy hozzáérjen. Most hideg és zárt volt a tekintete, és mintha nem is érdekelte volna, hogy elveszíti a bicskáját. Általában dühösek szoktak lenni az utasok, még ha csak egy villáról van is szó. Úgy érzik, ez lopás. A nő a bicskára nézett. Régi-régi, szinte muzeális darabnak látszott, és a pengéje alól egy… egy halványsárga papírlap kandikált ki.
- Más nincs, ami esetleg jelezhet?
- Nincs – mondta a férfi, de a hangja távoli volt, mint a ködbe burkolózó harangszó. A nőt nem győzte meg. Elég dokumentumfilmet nézett végig a terroristák meg a gépeltérítők pszichológiájáról, hogy felismerje a tüneteket: utolsó elkalandozás a halálos akció előtt, nemtörődömség a hatalommal szemben, az emberi közelség szokatlan keresése.
- Befejezem a motozást – mondta, és benyúlt a jobb zsebbe is. Ebben a pillanatban a férfinak eszébe jutott minden álma és minden itt töltött perc és a szavak, amiket a sárga papírra írt, és a parfüm, a bot, a Gyönyörök Kapuja, amiről most már tudta, hogy valami szakadozott szexkönyvben olvasta, és a nő úgy kapta vissza a kezét, mintha véletlenül az alsójába nyúlt volna.
- P-pisztoly van magánál? – kérdezte, és a szeme, ahogy a férfira szegeződött, nagyobb volt, mint bármikor. A férfi megrázta a fejét.
- Ugyan. Csak örülök, hogy találkoztunk.