A tegnap kezdődött eufória a mai napig kitartott. Éjszaka olyat álmodtam, hogy magam se értettem.

Gondosan megtervezett neveltetésem számos területet magában foglalt, ám hiányoztak belőle igen lényeges pontok. Ami másoknak természetes, azt nekem mostanában kell mindenféle leckéből megtanulnom. Ilyen például az, hogyan kell barátnak lenni. Vagy hogy hol van az önkontroll ON/OFF gombja. És hogy milyen íze van a szabad akaratnak.

Lassan kezd derengeni (angolul sokkal jobb: it dawns on me), hogy igazából vannak barátaim. Szokatlan, mert sokaktól eltérően nálunk nem voltak "családi barátok", vagy baráti családok. Egyszer volt, de persze ott is akadtak nézeteltérések. Olyan talán nincs is, hogy A apuka jól tud sörözni B apukával, A anyuka imád B anyukával vásárolni, és a gyerekek is jól lekötik egymást, ha A és B család együtt mennek kajálni.

Egész nap esett a hó. Tiszt, fehér. És valahányszor bejön valaki, a cipőjével valami sötét latyakot hoz be. Mi emberek mindent összekoszolunk. Honnan jön a kosz? Azt hiszem, a szélhez van valami köze, úgyhogy akkor nem is kívánom, hogy ne legyen. De jobb lenne a havat megtartani fehérnek.

Már tudom, miért szeretik a lányok annyira az Avatart.

Nem kell főzni. Mindenki mindent nyersen eszik.

Nem kell takarítani. Az erdő öntisztuló.

Nem kell mosni. Ami rajtuk van, azt egy patakbeli úszás kimossa.

Nem kell koszos alsógatyákat pakolni a szennyesbe. Ld. fent.

Nem kell rendet rakni egyáltalán. Azt a keveset, amid van, amúgy is mindig a hátadon cipeled.

Nem kell sminkelni. Úgyis mindenki kék.

Nem kell pasit hajtani, féltékenykedni, hisztizni. Előbb-utóbb kiválaszt valaki, aztán életed végéig vele leszel.

Karácsonyra kaptam a jegyet, de az ajándékozó (nagynéném) nem számolt azzal, hogy márciusban aikido vizsga, ami miatt Nofrát kedden, csütörtökön, és újabban már szerdán is kérlelhetetlenül elhajtja a lelkiismerete az edzésre. Így Jóanyámmal mentem. Ő tudja értékelni az olyasmit, hogy "parádés szereposztás". Ez alatt Stohlt, Schellt, Básti Julit, Hollósi Frigyest és egyéb szinkronhangokat kell érteni. Őket élvezet látni úgy, hogy a szájuk pontosan úgy mozog, ahogy beszélnek.

Be kéne már fejezni végre azt, hogy olyasmik után ácsingózom, aminek nem lehetek része, mert csak. Mert valaki úgy döntött. Mert a megfelelő pillanatban nekem büszkeségem volt, elveim, lelki tisztaságom, miafeném. Mert nem vagyok ott elég régóta. Mert én más vagyok. Próbálhatom meg nem értett zseninek látni magam, de be kell lássam, hogy leginkább verem magam körül a habot. Igazából baromi egyszerűen kihámozható vagyok.

Jól kezdődött a napom, mert - bár a biztonság kedvéért elhoztam a Lila Gyöngyöt Jóanyámtól - BKV-ék befejezték végre a sztrájkot. Ennek örömére persze az összes szokott helyen (Astoria, Ferenciek tere, kisföldalatti) ott tanyáztak a hiénák, ellenőrizni, fizetünk-e a szolgáltatásért. Bezzeg az elmúlt egy hétben nem merték kitolni a képüket, legfeljebb úgy felvértezve, mint a Partly Cloudy végén a lúzer gólya.

"Ha az ünnep elérkezik életedben, ünnepelj egészen. Ölts fekete ruhát. Keféld meg...  Legyen benne tánc, virág, fiatal nők, válogatott étkek és feledkezést nyújtó italok ... S nemcsak a naptárnak van piros betűs napja. Az élet elhoz másfajta, láthatatlan ünnepeket is." /Márai, önkényesen csonkolva/

Eredetileg nem akartam kommentálni, de ezt nem bírom kihagyni. Rákerestem erre az idézetre, és egy szalagavatós beszéd jött be. Hogy, hogy nem, abból kimaradtak a feledkezést nyújtó italok.

Eszembe jutott az egyetlen könyv, ahol egy fekete nyúl a negatív főhős: Bálint Ágnes Gücülke cimborái című opusza, gyermekkorom egyik kedves olvasmánya. Elég kegyetlen történet, a süntől fondorlatosan megszerzik arany tüskéit, a kocsmáros (szintén nyúl) fél fülét leszakítja az ajtó satöbbi. Vérbeli alsóshorror.