Normális elvárni valakitől, hogy ha én olyannak szerettem, amilyen régen volt, azóta pedig megváltozott, akkor változzon vissza?

Most, hogy így belegondolok, az volna a válaszom, hogy természetesen NEM normális. Hiszen mindenki változik, tegyük fel jóindulatúan, hogy fejlődik. Milyen jogon kérném tőle, hogy lépjen vissza csak azért, mert én egy korábbi szakaszában szerettem meg?

Ma még fizettem azért, hogy bemehessek a múzeumba, de jövő héttől nekem nem fognak fizetni. Megnéztem azt a kiállítást, amelynek szétszedésében részt fogok venni. (A legtöbb kölcsönadó múzeum általam nem beszélt nyelvű országban van, úgyhogy nagyrészt itt is az angolt fogom használni.)

Nemrég fejeztem be Kazuo Ishiguro The Remains of the Day című könyvét. Magyarra is lefordították, de annak nem emlékszem a címére, és kb. 10 éve nem beszerezhető, úgyhogy nem is fáradok vele. Annyira amúgy nem jó regény, ennek a palinak minden könyvére jellemző, hogy egy valaha (legalábbis számára) nagy horderejű dolgokat átélt személy öregkorában visszaemlékszik az életére, és ehhez hosszas filozófiai fejtegetéseket fűz. Nem túl szórakoztató.

Ma elmentem az állatorvoshoz, és az ölembe ült egy akkora macska, hogy kis túlzással párduc lehetett volna. Az egész ölemet elfoglalta összegömbölyödve. Gondolom, ráérzett, hogy mindkettőnknek szükségünk van egy szőrösség és táplálkozás szempontjából ellentétes póluson álló élőlénnyel való közvetlen fizikai érintkezésre. Dorombolt a szentem.

Ha tegnap a Szódában csocsózó két egykori csoporttársam megismert volna, gondolom, megnézték volna, milyen társasággal vagyok. Nyilván levonták volna azt a következtetést, hogy semmit sem változtam: környezetemben informatikusok, harmincasok (sőt), flúgosak és botlábúak szórakoztak kulturáltan.

"A zoomolás közben hallható hang legyen egy hangrobbanásnak és annak a hangnak a keveréke, ahogy a levegőt gyorsan kiszippantják egy szobából, hozzáadva egy erős, nedves hangot - ahogy egy bálna testét húzzák végig linóleumon."

Kár, hogy ezeket a mondatokat nem fordíthatom bele a scriptbe.

Örüljetek velem: nem kell egész februárban egy fordítóirodában vagy az OFFI-ban rohadnom. Jövő hétfőn kezdek a Szépművészetiben. A Botticelli-Tiziano kiállítás lebontása miatt volt ennyire sürgős, de nem is rossz ez így: legalább lesz még két hetem kipihenni magam, mielőtt megint kezdődne a három hónapos agymosás.

Azért kicsit para. Még sosem dolgoztam nyolc órában, nem is szeretnék, de egy hónapig talán kibírható. Legalább ezek után beszámolhatok Typhoonnak, hányszor vettem kész kaját csak azért, mert úgysincs időm ugyanazt megfőzni!

Hazafelé jövet megálltunk egy kicsit a Cote d'Azuron (Maitai sznobériát jelző szokott gesztusával röviden hajába túr, és raccsolásra igazítja elismert szinkronrendezők szerint is cakkos száját). Megnéztük a kisebb-nagyobb jachtokat, de lefényképezni nem mertem mindegyiket, nehogy működésbe lépjen a snapshot-védelmi rendszer. Lövés az lövés, amint azt a Sötétkamra óta tudjuk.

Utolsó este elmentünk vacsorázni. Mondhatnám, hogy egy kellemes szaunázás után, de el kellett indulni már hatkor, hogy legyen időnk legyalogolni a faluba és három étteremben megkérdezni, hogy csak hétkor adnak-e enni, majd a pályán keresztül visszakardiózni abba a fogadóba, ahol Typhoonék az első ebédet elköltötték.

Itt mindannyian ünnepélyesen csigazabálókká avanzsáltunk.

A síelő sajátságos állatfaj.

Minél őrültebb sapkát vesz. Füvezik a pályán. Megül a bucka alatt. Szakadó hóesésben, köves pályán, ködben, szélben, tűző napon egyaránt kint van a pályán. Málnatortát eszik.

Hóembert épít. Vagyis, franciául, jóembert (bonhomme de neige).