Palackposta

Be kéne már fejezni végre azt, hogy olyasmik után ácsingózom, aminek nem lehetek része, mert csak. Mert valaki úgy döntött. Mert a megfelelő pillanatban nekem büszkeségem volt, elveim, lelki tisztaságom, miafeném. Mert nem vagyok ott elég régóta. Mert én más vagyok. Próbálhatom meg nem értett zseninek látni magam, de be kell lássam, hogy leginkább verem magam körül a habot. Igazából baromi egyszerűen kihámozható vagyok.

A baj csak az, hogy amíg csak szűkölök a többieknek, hogy foglalkozzanak már velem, addig amint egy picit is mesterkéltté válik a hangulat, amint azt érzem, ide azért jöttünk, hogy jól érezzük magunkat, azonnal leszabályzok (Friderikusz műsorában ilyenkor jött a "Riadó! Közeledik a dög-unalom!"). Nem merem, nem akarom átadni magamat az öntudatlan, kontrollálatlan eufóriának, amikor nem gondolkodom, nem látom magam kívülről. Sose volt filmszakadásom. Soha nem mertem egyszerűen szerelmesnek lenni és boldognak azzal, akivel vagyok, mert előbb muszáj volt dokumentálni, hogy mitől is jó nekem ő, és hát egy felboncolt béka aránylag könnyen elveszti azt a varázsát, amit élő korában esetleg még birtokolt.

Muszáj beugrani előbb-utóbb, mert nem léphetek kétszer ugyanabba a folyóba, egyébként is sok víz lefolyik a Tajgetoszon, mire végre rászánom magam, már rég nem azok a kólásdobozok úszkálnak előttem.

Egyszer dobtam palackpostát a Dunába. Szerintem kisodródott a Fekete-tengerig, de addigra már annyira viharvert volt, hogy senkinek nem volt gusztusa kinyitni. Biztos neki is sokszor megfordult a kupakjában, hogy ki kellene úszni a partra. De nem tette, és most hever, hever a nagy flotsam-jetsam halmazban az iszapos tengerparton, a nap egyre csak fakítja a benne rejlő üzenetet, ami eleve sem volt túl érdekfeszítő. Csak annyi: ha megtaláltad, írj nekem. Tudni akarom, hogy valakit velem is összeköt a véletlen. Amiben nem hiszek.