Beküldte Raya deBonel -
Jól kezdődött a napom, mert - bár a biztonság kedvéért elhoztam a Lila Gyöngyöt Jóanyámtól - BKV-ék befejezték végre a sztrájkot. Ennek örömére persze az összes szokott helyen (Astoria, Ferenciek tere, kisföldalatti) ott tanyáztak a hiénák, ellenőrizni, fizetünk-e a szolgáltatásért. Bezzeg az elmúlt egy hétben nem merték kitolni a képüket, legfeljebb úgy felvértezve, mint a Partly Cloudy végén a lúzer gólya.
Felmerült bennem, hogy a következő havi bérlet alkalmával egynegyeddel kevesebbet adok, és angyali mosollyal megjegyzem: "A múlt hónapi szolgáltatással arányosan én most csak ennyit adnék". Erre hallom, hogy tényleg rebesgetnek valami bérlet-árkedvezményt. Ennyire nincsenek egyedi ötleteim?
És persze havazás, havazás egész nap. Reméltem, hogy olyan irodában ülhetek majd, aminek van ablaka. Beléptem a Dózsa György úti művészbejárón, átjutottam a kicsit sem Cerberus-jellemű portás nénin, és megálltam életem első igazi munkahelyének ajtaja előtt.
Hatalmas, fehér ajtó magasodott előttem, "Kérjük, szíveskedjenek az ajtót becsukni!" felirattal. Elképzeltem, hogy a túloldalon is ugyanez áll, csak még utána biggyesztették, hogy "Kívülről.". Félénken bekopogtam. Semmi. Mély levegő, kicsit hátraléptem, hogy a két ablak közötti vastag konzol eltakarja toporgó gyakornoki énemet a portás néni elől, majd határozottabban kopogtam. Erre már egyértelmű emberi hang volt a válasz.
Beléptem. Öt középkorú hölgy meredt rám csodálkozva. Figyeltük egymást egy darabig. Aztán az egyik - akit a kontaktszemélynek hittem - rákérdezett, hogy én vagyok-e én. Ja. De ő nem ő, hanem az angolul tudó titkárnő, aki nem győzi a munkát. Kiderült, hogy a múzeum főigazgató-helyettese is ott van. Ilyenkor szoktam magam alá ereszteni a megilletődöttségtől, de rögtön oldották a helyzetet azzal, hogy mindenki tegeződik (ez őrült furcsa volt, nem bírok bemenni egy helyiségbe, ahol mindenki az anyukám lehetne, és kibökni, hogy "sziasztok"). Bevezettek abba az irodába, ami most egy hónapig a második otthonom lesz (csak tudnám, hol van az első, mert ahol a ruháimat és a nyulamat tartom, ott töltöm a legkevesebb időt). Volt ablak.
Kaptam gépet, 11-kor már felhasználónevem is volt, délután 2-re pedig az e-mail címem is elkészült. Addig a múzeum intranetjét nézegettem, ahol a telefonkönyvben már én is szerepelek! Fórum is van, ott hívták fel a figyelmet például arra, hogy talán végre kihal a köznyelvből az, hogy email, és akkor a nevén fogják majd nevezni a zománcot. Valami ilyesmi rémlett egy osztálytársról másolt töri jegyzetből, nem is értettem, hogy az ókori Keleten mit keresett a kukacposta.
Szóval nem szakadtam bele a munkába: egy lektorálási feladatot kaptam angolul, és néhány (mondta Maitai eufemisztikusan) információt a kurírok utaztatásának rejtelmeiről. Ez nagyon érdekes: mindeddig azt gondoltam, hogy a kiállításokban az kerül sokba, hogy ideszállítsák a képeket és biztosítást kössenek rájuk. Erre föl kiderül, hogy az utóbbiba egy ingyenes kezességvállalás keretében az állam is beszáll, és hogy tetemes költséggel jár az, hogy minden múzeumból ideutazzon valaki, hogy felügyelje, amint a képet leakasztják a falról (jópofa: angolul "nail-to-nail" a neve). Nekem most azt kell szerveznem, hogy ők hogyan és mikor jöjjenek és hol lakjanak. Állítólag az is feladatom lesz, hogy nyirbáljam az igényeiket (vö. megnézné Prágát is, ha már itt van, illetve jönne a gyerek is, ha nem gond). Mindezidáig lassan csordogál a folyamat, még egyetlen emailt e-mailt sem küldtem kurírnak.
Kezdem átlátni a hagyományos munkahelyek logikáját. Mindig össze kell várni, amíg a másik elküld, megcsinál, elintéz, megkérdez valamit. Én a legjobban egyedül szeretek dolgozni, ezért is vagyok fordító. Így meg persze, hogy csodálkoznak a gyorsaságomon! Mindegy, amíg ez történik, gyarapodik az akváriumom, a blogom, mások blogja, gazdagabb lesz a világ.
5-ig bent voltam, aztán átslattyogtam vívni. R-rel már régen találkoztam, bókoltunk egymásnak a fejszőrünkben bekövetkezett változások ürügyén, és vívtunk egyet, vagyis pötyögtünk. Állati büszke voltam magamra, mert sikerült eltalálnom a csuklóját, ami pont az ő specialitása, és körülbelül az egyetlen testrésze, amihez hozzáférek. Ha hagyja.
Utána még vissza kellett vinnem a Gyöngyöt (BKV, én bízom benned!). Mire hazaértem, Nofra letakarította róla a havat, a maradékba belerajzolt egy smiley-t, és meleg teával várt. Kezdem végre úgy érezni, hogy otthon vagyok.