Beküldte Raya deBonel -
A tegnap kezdődött eufória a mai napig kitartott. Éjszaka olyat álmodtam, hogy magam se értettem.
Barcelonában voltam, de ezt csak tudni lehetett, mert egy vidéki kastélyban tanyáztam, méteres falai inkább várra emlékeztettek, de a távolban látni lehetett gaudís épületek kupoláit. Négyen voltunk: egy pasi, aki leginkább Uri Gellerre emlékeztetett, egy másik, aki meg olyan volt, mint Juhász István a Vígszínházból, csak visszataszítóbb. De ő végig a szomszéd szobában borotválkozott, vagy mit tudom én mit csinált. És volt egy nő, aki szemlátomást Uri Gellerhez tartozott, azzal együtt, hogy gondolatban Juhász Istvánt is hozzá társítottam, mintha az lett volna a férje vagy ilyesmi.
Ebbe a szövevénybe érkeztem én. Volt egy szobám, ott ültem kicsinyég, és kinéztem a zöldellő mezőkre (mondjuk lehet, hogy ezeket azért álmodtam bele, mert harmadik napja állandóan ilyenek vannak a szemem előtt), aztán indulnom kellett, együtt mentünk valahova.
Hirtelen meztelen lettem, és úgy mászkáltam a kastélyban, hogy közben tudtam: na, ezt nem fogjuk Nofrának elmondani. Uri Geller meglátott, de úriember volt, nem nyúlt hozzám. Csak utánam jött. Amikor öltözni kezdtem, mondtam neki, hogy menjen ki, mert ezt már nem nézheti végig.
Így visszagondolva nincs egy nagy cselekménye ennek az álomnak, inkább csak azért érdekes, mert nagyon pozitív volt a hangulata az egésznek, semmi szégyen, parázás, paráználás nem volt benne. Életvágy, kalandok, társaság... mondom, tisztára az előző este folytatása.