... hogy a hét végéig nem láttok. A Hegy aljára, az Óper(enci)án is túlra, ahol a Tűzróka sem túr, az ismert (Google-)galaxis határain túlra kalandozom. Hű társam, Haletető Nofra is legfeljebb a tiszai pontyokkal barátkozhat. Retour vasárnap.

Második hete tocsogunk a ghee-ben. Kétliteres vödrökben érkezik a plasztikai műtétek melléktermékeire emlékeztető sárgás krém, ami a forró serpenyőben fokozatosan átlátszóvá lényegül. Állítólag Nyugat-Európában vajárban szerezhető be, úgyhogy lehet, hogy majd Strasbourgban rászokom, addig marad az olaj, az ugyanolyan jó.

Szombaton az volt az egyetlen törekvésünk, nehogy időnek előtte elfáradjunk. Délelőtt elmásztunk a Soundig, átvettük a karszalagokat és benéztünk pénzért (más fesztiválon bezzeg csak fogyasztja az ember), aztán betoltunk két tepsi hagymás lepényt, dögledeztünk.

Szilvásvárad revisited: kitaláltuk, hogy ha már úgyis csak ennyien vagyunk, elmegyünk mászni. Egyébként a Kalandpark tavaly nyílt, és sokkal jobban felszerelt, mint ama másik a pisztrángosban. Igaz, itt nem szállták meg a sisakunkat a pillangók.

Desirée kicsit oktatta az öltöztetőembert, hogy hogyan is kell ráadni a beülőt. Ők ketten Sutyival gyakorlatilag majmok, nem félnek felmászni sehova, és fél kézzel megtartják magukat. Nofra meg én egy másik iskolát képviselünk: a ha-a-fene-fenét-eszik-is-én-megcsinálom félét.

Szerdán annyi történt, hogy a Béka megjegyezte a rendszergazdáról, hogy "kontextustól független konzisztenciakényszere" van, vagy nincs, ezt nem értettem pontosan.

Éjjel mentünk haza, aztán önismereti válságot tartottunk, becsomagoltunk, szőrtelenítettünk, rendszámot nyomtattunk... én két órát aludtam, Nofra annyit se.

Lassan sikerül megtanulnunk összerakni azt a menüt, amit a templomokban minden nap megfőznek Krisnának, már csak a sárgaborsólisztben sült izék (pakora) és a gyümölcsjoghurtos fánkocskák (malpura) vannak hátra. Tegnap mindent sütöttünk.

A hétvégén úgy éreztem magam, mint Marty, a zebra a Madagaszkár 2-ben, amikor rájön, hogy szép dolog a sokszínű és toleráns falka, ahol a prédaállat legjobb barátja az oroszlán, a zsiráf pedig a víziló után epekedik, de mekkora buli beszabadulni a saját fajtája (i.e. részeges, randalírozó huszonévesek) közé egy hétvégére.

Fény derült végre a rejtélyre: miért tele a város kopasz Nagy Ervinekkel és nagyhajú Kulkákkal?

Ez egy olyan darab volt, amit több vonatkozásban is meg kellett nézni. Nagyon szerettük Jóanyámmal a filmet is, Kulkáért ő van oda, Nagy Ervinért én, Garas Dezsőt meg szeretjük nézni és hallgatni (bár sajnos most nem ő játszotta a doktor szerepét). Már májusban alig kaptam jegyet, ami szerintem a metróbeli plakátoknak köszönhető.

Mostanában megint rákaptam a csatnikészítésre (naná, az indiai vonzalom minden héten új lendületet kap). Az előző, uborkás-dinnyés változat nem aratott osztatlan sikert az egyszemélyes tesztközönség körében, de a mai, ananász-mangó összeállítással bátran ki mernék állni a nyilvánosság elé. Persze köré kéne még tervezni egy menüt, mert tökéletesen teljesíti a jó csatnival szemben támasztott elvárásokat: olyan csípős, hogy nem lehet megenni, de olyan édes, hogy nem lehet otthagyni.

Mostanában csak olyan koncertekre járok, ahol ismerem az előadót. Tekintve, hogy idén ez a "csak" úgy hármat takar, azért nem kell hasra esni a zenei műveltségemtől, de tény, hogy rajzanak körülöttem a zenészek.

Tegnap végre eljutottam Király Martina-koncertre is, hozzá még érettségi előtt jártam angolra, és egyetlen egyszer hallottam énekelni, még a Szigeten az Anselmo Crew-val, de akkor rohantam Manu Chaóra, pedig sajnáltam otthagyni.