Most, hogy végre megküldték az irományt, miszerint jövőre immár szóbeli ferdítésre is hivatalosan képeznek, elég intenzíven megkezdtem a felkészülést az utazásra.

Repülővel+vonattal megyek, csak most lesz annyi eszem, hogy nem 50 kg poggyásszal indulok el, és így nem kell majd rövidlátó agglegények kedvességére hagyatkoznom, hogy eljussak a Charles de Gaulle-ról a Keletibe. Mármint a párizsi Keletibe.

Ha még felül lehet múlni az előző hetet: hát most sikerült. A receptek hosszabbak lettek (Séf bácsi teletűzdelte őket változatokkal, megjegyzésekkel és extrákkal), a kaják vajasabbak és cukrosabbak, a főzés gyorsabb volt, az eltüntetés hatékonyabb, és a pavlovi reflex kialakítása olyan jól sikerült, hogy nemhogy a csengőre, de már sokkal előbb elkezdtem nyáladzani.

Tök rosszat álmodtam ma. Először a tolmácsképzőben jöttek a tanárok sorra azzal, hogy mit kell majd gyakorolni, hova kell járni pofavizitre, és egyébként hány módon fogják még lekötni az összes időmet (rájöttem, hogy ha egyszerre csak egy feladat van, legyen az akármilyen hosszú vagy nehéz, sokkal jobban tűröm, mint ha hálótervezéssel kell eligazodnom a rengeteg különböző határidő között), és úgy éreztem, hogy én erre totálisan képtelen vagyok.

Van a Facebookon "Mondjunk le az augusztus 20-i tűzijáték élményéről az árvízkárosultak javára!" csoport. Sajnos csatlakozás nélkül nem lehet hozzájuk szólni, azt meg nem akarom, hogy az összes ismerősöm azt lássa, hogy én is csatlakoztam, ezért más médiumhoz fordulok a véleményemmel.

Mostanában mászkáltam a városban, mindenféle pénzköltéseket eszközölni (teák, fűszerek, szappan, muszlin és további létfontosságú kellékek), és, mint általában, figyeltem az embereket, próbáltam kitalálni, kik milyen minőségben sétálgatnak együtt. Voltak családok, akik úgy néztek ki, mintha egy fiatal lány a barátjával legeltetné a nővére gyerekét. Persze lehet, hogy tényleg így is volt, de ahhoz sokan voltak, amennyire a gyermektelen húgok áldozatkészek szoktak lenni.

Az Árpád hídon a rendőrök viszik a csúnya bácsikat. A szőke nő rózsaszín Smarttal suhan. Az egyik emeleti ablakban fa homunculus integet.

-...mondom neki, hogy gurtni kell. És ez most nem kérés, hanem gurtni KELL. Végül tűzoltófecskendőt hozott... Én álltam az egyik végén, a másikon ketten, a negyedik srác meg ott söprögetett, abban nem volt erő... Felemeltük, két lépést előre, pihenő. Így vittük le négy lépcsőn, aztán a kocsira felvitték az elejét, én megfogtam, és (szemléltet)... Lefelé ugyanígy. Felemel, kitámaszt (szemléltet, vö. Pókember), előre, és... lenn van!

Elkezdődött végre a várva várt krisnás főzőtanfolyam. A végén megállapítottuk, hogy "...és ez csak az első alkalom volt!" Ahhoz képest négyfogásos menüt csináltunk, természetesen ez még mindig nem érte el egy átlagos indiai ebéd szintjét.

Kétszer voltam Múzeumok éjszakáján: először és utoljára. Taszít az iszonyatos tömeg a megállókban, és akkor még múzeumban nem is voltam. Talán egy-két kisebb, felfedezetlen helyre érdemes lehet elmenni. Visszatükröződni látom azt a szemléletet, mint a strandoknál: utóbbiak a III. kerületben egyszer egyeztek meg, hogy heti egy hétköznap féláron lesz a jegy, mindjárt megháromszorozódott a látogatottság. Kedves múzeumok, ne tessék sírni, hogy keveseket érdekel a kultúra, ez csak azt mutatja, hogy a magyaroknak nyugat-európai belépőket kínálni, az bizony erőteljes túlárazás.

Megint lakberendezőst fordítok, ezúttal kicsit idősebb szereplőkkel és komolyabb szókinccsel. Az szúrt szemet, hogy már a harmadik francia lakik "marokkói" hangulatú lakásban, sőt, az egyik még odáig is elment, hogy onnan rendelje a konyhacsempét. Ti el tudjátok képzelni, hogy Magyarországon divattervezők, modellek, étteremtulajdonosok (nem mindenki által ismert celebek, de azért gazdagok és szakmájukban elismertek) nyíltan bevállalják, hogy cigányos lakást akartak? Ebben az országban, ahol Nagy Laci "Gitano" is csak maszatolt, amikor megkérdezték, honnan ered a neve?