Már régóta szerettem volna elmenni, de az idei búcsú tökéletes alkalomnak látszott. Egészen addig, amíg a tisztelt családom össze nem kavarta az egész hétvégémet, de így legalább nem a gatyarohasztó szombati melegben kellett az amúgy is levegőtlen sátrakban nyomorognunk a több ezer hülyével, aki ezt találta ki családi programnak. Sok képpel.

Mostantól a bejegyzések alján "Mitte!" és "Iugula!" (modernül szólva like és dislike) gombokat is találtok. Ezzel megnyílt a lehetőség a véleményüket legalább nicknévvel ellátva szavakba önteni képtelenek vagy nem kívánók számára is, hogy objektív formában kifejezzék számomra, hogy "durva a nyár".

... nekem, ugyanis ma délelőtt szórakoztatnom kell két kiskorút, egy kutyát, megvédenem a nyuszimat, tíz személyre palacsintát sütni és salátát csinálni... avagy családi buli az anyai ágon.

Megnyugodtam: nem csak én vagyok még mindig máshetes a Hegyaljától.

Vittem magammal a kalapácsomat is (gy.k. a Mogyorótörő), ami úgy fél órára lefoglalta a kimagasló intelligenciájukról papírral rendelkezők népes táborát. Na jó, kicsit túlzok, tíz percig az volt a téma, hogy én miért nem tudok róla, hogy a frizurám tök olyan, mint Sissy Catch-é. 1. Ki a franc az a Sissy Catch? 2. Miért nem tud róla, hogy a frizurája tök olyan, mint az enyém?

Nagyon lightos menüvel zártuk a tanfolyást: Fradi-subji volt (leginkább mint egy zöldségleves), pakorát csináltunk, meg egy barackcsatnit, amiből a nagy fahéjat kimentettem Nofrának (magyarázom, hogy a kedvesem szereti rágni, mire séf bácsi megjegyzi, hogy afrodiziákum, hát akkor csak rágcsálja!), de magából a kajából alig bírtam hozni, mert eltűnt.

Szombatra azért kifulladt kicsit a történet. Békáék csendben leléptek, Feféékről is azt hittük, de aztán sikerült megoldani a rejtélyt, miszerint kinek a sátrából a melyik ember hol van. Untuk a meleget. Egész nap a Tisza partján döglöttünk. Kicsit néha odébb másztunk, ahogy jött fel a nap. Aztán ahogy ment le. El tudjátok képzelni a vibráló feszültséget.

Forrósodott a hangulat! Érezhetően! A legnagyobb tömeg, a legdurvább arcok, a legtöbb Motörheades póló és Harleyk a parkolóban. A rendőrség akciócsoporttal készült, a kerítés a sátrunk mögött többrendbeli erőszak áldozatául esett, végül megroggyant.

Frissen-fitten, még délelőtt (=délután 2, azelőtt szó szerint nincs élet) beszöktünk Nofrával lézengeni. Ilyenkor lehet kellemes körülmények között bezsebelni a szponzorajándékokat.

Miután előző nap teljesen kiakadtam azon, hogy a falka úgy szétspriccelt, mint őrizetlen kukacok a horgászdobozból, gondolom, rájöttek, hogy nekem az fontos, hogy együtt jöttünk ide, és miután előzőleg mindenki úgy nyilatkozott, hogy "de én nem vagyok nagy partiarc", azt hittem, nekik is.

A placcon el sem tudnák titkolni, hogy itt még gyakorlatilag árvíz van, vagy legalábbis erőteljes mocsarasodás (bár megpróbálták: itt örökíteném meg Fefe azon örökbecsű aranyköpését, miszerint betűket leírni könnyebb, mint vizet szivattyúzni). A kemping egy részét kordonnal választották le, és láttunk egy nagyon érdekes iszapbirkózó meccset egy Manitou MT 1840 munkagép és egy markoló között. Nem zavartatták magukat, úgy gondolkoztak, mint Parker Selfridge az Avatarban: "Odébb megy, ne féljen".

Van a perverziónak egy olyan foka, ahol az ember már szinte örül a szívóhatás további fokozódásának, mondván, micsoda blogbejegyzés lesz ebből. Azokat az ütős poénokat, amiket erre a szitura közben kitaláltam, természetesen a következő napok viharos eseményei kiverték a fejemből, úgyhogy légyszi nézzetek vissza később, hátha még eszembe jutnak. (Közben beugrott egy, de az úgy ütött volna igazán, ha mobillal posztolom, hogy "A kocsi Hejőpapiban van, azt hiszem, ez mindent elmond".)