Krisna-völgy

Már régóta szerettem volna elmenni, de az idei búcsú tökéletes alkalomnak látszott. Egészen addig, amíg a tisztelt családom össze nem kavarta az egész hétvégémet, de így legalább nem a gatyarohasztó szombati melegben kellett az amúgy is levegőtlen sátrakban nyomorognunk a több ezer hülyével, aki ezt találta ki családi programnak. Sok képpel.

Asszem, ezt hívják fölösleges befektetésnek.

Nem tudom, ki csinálja a Völgy marketingjét, de nagyon-nagyon profi. Eleve az egész társaság két olyan dolgot fogott meg, ami mostanában nagyon menő: a spirituális önmegvalósítást és az önfenntartó öko-életmódot. Szükség van még lelkes fiatalokra, akiket kirakatba lehet tenni (bár, mint Nofra bölcsen megjegyezte, a "való életben" valószínűleg nem lennének túl sikeresek), és kész a gőzmozdony jellegű civil szervezet.

A búcsú elrendezése is profi: a dombra felkapaszkodván először a céllövölde jön szembe (aki eltalálja íjjal a céltábla közepét, süteményt nyer - hú...), aztán a bazársor, de már itt is eltérhetsz balra, ahol a tehenészet vár névre szóló ökrökkel.

És még a falon is Krisna és Haré képével.

Ő egy igazi magyar: dologidőben álmodozik.

Ő pedig, ha felnő...

...ilyen lesz: ő nem bika, hanem zebu, az az indiai állat, aki miatt az egész szenttehén-cirkusz kezdődött. Jobb munkabírású, több tejet ad (mármint személy szerint ő nem, nézz alá, pupák), mint a tarka magyar. Mondjuk azt nem tudom, hogy az orrában a piercing hogy fér össze az erőszakmentességgel, miközben a teheneket kötőfékkel kezelik.

Amikor megérkeztünk, a színpados sátorban még csak a bhajan ment (ezzel már a Hegyalján is találkoztunk: harekrisnázás harmonikával), ezért kiszédültünk. Szemrevételeztük a kajás sátrat (igazán írhatták volna rá azt, hogy konyha-show), aztán elmentünk a valóságshow sátor mellett, és mint a jó kofa, egy dász becsábított minket.

Az első teremben szárit/dótit adtak és tilakot festettek a vállalkozó szelleműekre. Ez utóbbit úgy kell elképzelni, mintha egy sarabolóval nyomták volna rád a mintát. Óvatlanul azelőtt kértem a piros pontot, hogy tudtam volna: ez a férjezett, de legalábbis elkötelezett nőknek jár, de végülis ez rám illik, nem? Onnantól egész nap azt lestem, melyiknek van, melyiknek nincs pöttye, hát, szép dolog, hogy az ember nem egyenlő a testével, de a kövér lányok valahogy itt is pötty nélkül maradtak.

Tükör által homályosan, avagy a görnyesztő póz száriban előadva.

A második szobában krisnás rózsafüzéreket kaptunk, és a mahamantrát, vagyis a Nagy Elmefelszabadítót mondogattuk. Később hallottam énekelve is, mulattam is rajta, hogy mennyire igyekeznek elkerülni a Hairből ismert dallamot, de néha csak rátéved a torkuk.

A harmadik helyiségben purit sütöttünk, ez a legegyszerűbb, legolcsóbb kenyérféle (NLB kedvéért a receptet mellőzöm). A negyedik szobában pedig felajánlottuk az egészet Krisnának (amikor Nofra ezt meghallotta, szinte ijedten kérdezte, hogy akkor nem is esszük meg? Szerencsére Krisna beéri a virtuális purival). Érdekes dolgokat mondott a bácsi: például hogy a Krisna-tudatú hívő csak annyival "tud" "többet", hogy tudatosította magában: az Isten mindenütt jelen van. De jelen van a többieknek is, csak őket nem érdekli.

Ezzel a sátorral eltöltöttünk egy órát, és a program szerint (ami eleve félórás eltérést mutatott az interneten és a helyszíni füzetben) már lekéstük az aikido-bemutatót, vagyis az egyetlen dolgot, ami Nofrát érdekelte volna. Nagyon bántam a dolgot, viszont nem értettem, ugyanis előtte a Jai ho-ra kellett volna táncolniuk, azt meg álmomból felébresztve is felismerem (ami nálam nagy szó: ha ismerős dallam van beállítva ébresztőnek, beleszövöm az álmomba és alszom tovább).

Mindenesetre beálltunk a nagysátorba, mert nemsokára kezdődött az esküvő. Azt nem tudtam megérteni, miért jó valakinek, ha több száz ismeretlen tátja a száját a kettőjük napján, és mikrofonba kommentálnak minden mozdulatot.

A vőlegény mindenki nyakába virágfüzért akaszt (aki számít).

Ha a menyasszony idősebb lelki testvére megfelelőnek találja, a vőlegény is virágfüzért kap.

A menyasszonyt barátnői kísérik be, és úgy veszik le róla a fátylat, hogy a vőlegény láthassa először.

Obligát virágfüzér.

Na, itt jöttem rá, miért jó, ha több százan vannak. Mert pont ennyien áldanak meg.

"Légy olyan szilárd a hitedben, mint ez a kő" - a menyasszony anyja ráhelyezi lánya lábát egy kőre.

Majd a pár körbesétálja a jagja-salát (tüzet).

"Amikor azt mondom, hogy swaha, dobjatok egy szem gabonát a tűzbe"

Sok minden egyéb is történt: a férj először (de nem utoljára!) ruhákat és ékszereket ad a feleségének, összekötötték a ruhájukat (és az esküvő napján így is maradnak), megtették a hét lépést a gyermekáldás, a lelki gazdagság és a sok tehén felé vezető úton, majd - immár házaspárként - megint körbejárták a tüzet, ám ezúttal már a férj megy elöl. A végén a férfi megkapta a mikrofont, hogy megköszönhessen mindent a szüleinek és a tanítójának - a nő nem. (Erről az egészről még külön bejegyzés is lesz.)

Utána végigültünk egy dobelőadást és egy gyerekek által előadott "musicalt", amit a zenetanárnőjük írt. Nem lett volna rossz, csak itt minden elkerülhetetlenül harekrisnázásba torkollik.

A "vad" és  "vadász" békésen mantrázik egymás mellett. Milyen lehet Krisna-völgyben az udvarlás?

Utána pedig jöttek végre az aikidósok. Fura volt, hogy mindegyik hakamát hordott, közben Nofra azért küzd minden évben a vizsgákkal, hogy jövőre nagy nehezen fölvehesse ő is.

Batto-dó, vagyis a bambuszvágás művészete. Eredetileg persze nem bambusz, csak ez a növény hasonlít legjobban az emberi izom-és ízület szerkezetére.

Miután kinézelődtük magunkat a színpadon, megnéztük a templomot is. Idegenvezetőnk, Mohan dász előre szólt, hogy ő le fog borulni, de nekünk nem muszáj. Azt kell mondjam, kifejezetten jól esett viszont meghajolni belépéskor (és nem azért, mert alacsony volt az ajtókeret!). A templomszoba gyönyörű, színes freskókkal van tele, és a főoltár ilyen:

Külön szimpatikus volt, hogy mindenhol szabad volt fényképezni, még vakuzni is - jó, hogy ez, ellentétben a keresztény templomokkal, maximum 15 éves, nem árt neki, de biztos segíti a vallás elfogadtatását is, hogy egy csomó blogon megjelennek a képek. Itt is harekrisnáztunk egyet, ezúttal énekelve. Ők napi két órát töltenek ezzel (mivel a házaikban nincs áram, vagyis se tévé, se internet, van is rá idejük), és állítólag ettől kiegyensúlyozottak. Hm, még az is lehet, hogy kipróbálom.

Erről találgattuk, hogy mi lehet, végül kisült, hogy az iskola. Öten tanulnak itt.

Pár hete még nagyon viccesnek tűnt, amikor olvastam, hogy a gyerekek felajánlották a bizonyítványukat Krisnának, de így, egyben látva az egészet, már egyáltalán nem vicces. A gyerekek tényleg komolyan veszik. Reggel "a fél iskola" feldíszíti az oltárt, a másik fele takarítja a termet, imádkoznak, aztán tanulnak. Vannak kihelyezett órák a gazdaságban, a tehenészetben, megtanulnak mindenféle mesterséget. Hittanóra viszont nincs, ellenben el tudom képzelni, hogy a matekot úgy tanítják, hogy "ha az előző születésed 92 évvel ezelőtt történt, és te most 7 éves vagy, akkor hány évet éltél előző életedben?". Egyébként nem akkora pazarlás az iskola, mint elsőre látszik,  még tizenöt gyerek van, aki öt éven belül bekerül, jelenleg heten terhesek, és mivel a család értelme a gyerekszülés, biztos lesz még szaporulat.

Igazából irigylem a krisnavölgyi iskolásokat. Lehet, hogy felnőve nem lesz mindegyik itteni lakos, talán még hívő sem, de legalább kaptak egy értékrendet, amire akkor is támaszkodhatnak, ha a közösség már nem felel meg nekik.

Elrepült a nap. Majdnem hat volt már, mikor elindultunk, és még azóta is tart a hatása... és, ahogy a tehetséges pr-os Mohan dász tanácsolta, maradandóvá tettem a látogatást egy könyvvásárlással: konkrétan az Isteni ízek című szakácskönyvet hoztam haza, aminek már a tartalomjegyzéke is ínycsiklandó... avokádóleves, kókuszos-almás sárgaborsó, házisajtból készült desszert... komolyan mondom!!!