Júli 14

A placcon el sem tudnák titkolni, hogy itt még gyakorlatilag árvíz van, vagy legalábbis erőteljes mocsarasodás (bár megpróbálták: itt örökíteném meg Fefe azon örökbecsű aranyköpését, miszerint betűket leírni könnyebb, mint vizet szivattyúzni). A kemping egy részét kordonnal választották le, és láttunk egy nagyon érdekes iszapbirkózó meccset egy Manitou MT 1840 munkagép és egy markoló között. Nem zavartatták magukat, úgy gondolkoztak, mint Parker Selfridge az Avatarban: "Odébb megy, ne féljen". Köveket és murvát borítottak az útra, szivattyúztak, egyezkedtek a másnapi időjárással (ami többnyire kedvezett is nekik: a földet éppúgy szikkasztotta, mint a fesztiválozókat). Így is elég nagy csúszásban voltak: négy órakor majd ötkor lehetett bemenni, öt órakor majd hatkor. Végül csak negyedórás késéssel kezdtek.

Mi a Yellow Spotsszal kezdtünk, ezt NLB találta, aki közülünk egyetlenként utánanézett azoknak a zenekaroknak, amiket nem ismert (hát igen, minél idősebb az ember, annál jobban rákészül a programokra). Bár ők pont lekésték, azért mi jót szórakoztunk rajtuk. Feljött a színpadra egy fehérre mázolt arcú ember (ő volt az énekes), egy bekötözött fejű művéres szájú, aki időnként egy próbababa mellszobrával smárolt, meg egy Security pólós pilótaszemüveges. Amikor egy lila köntösös viking is elindult a színpad felé, azt hittem, ő a negyedik tag, de az csak egy exhibicionista volt, később a szarvait dobozos sörökre cserélte.

Na hát ilyesmiket nyomtak, saját számaik is voltak, de én ezen pisiltem be igazán:

Sweet Home Alabama feldolgozás, nagyon beteg.

Utána átmentünk Kowalsky meg a Vegára, akik az egyik meglepetés voltak nekem, mármint az egyik olyan zenekar, akit itt fedezek fel, és később esetleg szeretni fogom.

Belenéztünk az Apollogikába (ferences zenekar), jobb hangosításra érdemes, igyekvő kissrácoknak találtam őket. Amúgy a legtöbb sátorban minősíthetetlen volt a hangzás, csak akkor bírtam elviselni, ha kimentem oldalra, a színpadokon ez csak annyiban volt zavaró, hogy én tudtam volna úgy is élvezni a zenét, ha nem süketülök meg tőle. Nyilván az előadók, illetve a közönség (na nem az ilyen magamfajta, hanem a kemény mag) igényeit is figyelembe vették, mert a Motörheadet szerintem Ukrajnában is hallották, a PASO kicsit szelídebb volt.

Este Tátrai Bandre lazultunk a teraszon, és NLB gitárosokról magyarázott, akik olyan szinten vannak, hogy azt már szinte képtelen lennék ésszel befogadni. Biztos is.

Belehallgattunk a The Herbaliserbe, a Tankcsapdába és a Csík Zenekarba, de egyik sem indított be igazán, mondjuk annyira nem is ismerem őket. A Csíkból annyi maradt meg, hogy tíz éve az arlói Suvadás nevezetű, hm, kézművesfesztiválon láttam őket, és náluk hallottam először népzenében szaxofont, Tankcsapdát pedig olyan emberek szoktak hallgatni, akikkel nem tudok mit kezdeni (Asma kivétel, de ő jelen is volt). Mindenesetre csalódás volt, hogy ennyire kiszolgálják a 14 éves korosztályt: 20 éve létező, komoly rockbanda létükre olyasmikről énekelnek, miszerint a világfájdalom csúcsa, ha rendet kell rakni a szobádban. Na ne.

Rémlik, hogy 2-kor még fent voltunk, mert belehallgattunk a Horibillies-be, de egyrészt sem a rockabilly, sem a punk változata nem a stílusom, másrészt minél álmosabb voltam, annál nehezebben viseltem a fent említett hangosítási gondokat.

Namármost, hadd meséljek az alvási lehetőségekről a pótkempingben. A remek, kerítés és áramvételezési hely közelében található sátorplaccnak megvolt az ára: pont ráláttunk (inkább: ráhallottunk) a Pepsi Színpadra, ahol reggel 8-ig DJ volt, ezen felül még a kávézóból is szólt valami, és rendszerint még a tábori hangszórók (c/o SZIE gépészkar) is rásegítettek, tisztára, mint egy koncentrációs tábor, épp csak nem az jön a hangszórókból, hogy "A takarítóbrigádot kérjük a zuhanyzóba!". (Mentek azok maguktól is: vicces mértékben tiszta fesztivál volt, mivel a söröspoharat betétdíjassá tették, és ha visszavitted az ökopontra a szemetet, olyan hihetetlen nyereményekhez juthattál, mint például az ujjlámpa. Kíváncsi vagyok, lesz-e olyan korszak, hogy a magyarok "ingyen" is megkeresik például a kukát a szemetükkel.)

Szóval reggel 8-ig zene, fél 9-től pedig a nap rásüt a sátorra. Onnantól este 6-ig lehetetlen nemhogy aludni, de bent tartózkodni is, ezért az ember kitámolyog és gyorsan visszalép kettőt a Douglas Adams-i kérdéshierarchiában: már nem az lesz a lényeg, hogy hol eszünk, még csak nem is az, hogy miért, hanem, hogy mit, és ez is amolyan másodlagos jelentéstartalom, empirikus úton megválaszolandó dilemma. Ősemberszerű üzemmódra váltunk: ha izzadunk, beugrunk a Tiszába, ha éhesek vagyunk, fogunk valamit, ha valaki ránk támad, megöljük (ezúttal csak szúnyogok jelentkeztek), ha nálunk kisebb egyén fekszik a kiszemelt árnyékban, elzavarjuk.

Az időjárásról egy beszédes kép:

Tokaj egyébként barátságos hely tényleg: a nyitvatartásukat igazítják a fesztiválhoz, türelmesen útbaigazítják az embert, és kapcsolnak, hogy ha már a huszadik ember kérdezi meg ugyanazt, akkor talán kiírhatnák egy papírtányérra filctollal. Barátságtalanabb változatban: a hotel nyomtatott papíron közli, hogy "hiányos öltözetű és fürdőruhás vendégeket nem szolgálunk ki!". Sebaj, a szemközti fogadó nem ilyen finnyás, mindenki ott költi el a kajapénzét.

Mindjárt az első nap kiderült, melyik oldalon állunk: a Penny Marketben összetűztek a Békés Helybéliek és a Duhaj Fesztiválozók. Konkrétan az volt a keser, hogy a pénztárnál feltorlódott hatalmas sorban Y képződött, és két tata nem tudott megegyezni egymással, de még jobban utálták azt a rendkívül helyes félmeztelen srácot, aki utánuk jött (később kiderült, hogy fénytechnikus a Jim Beam sátorban), és azt találta mondani, hogy "Ember, öt percről van szó!". Erre bekapcsolódott még egy néni is, miszerint: "Karcsikám, ne süllyedj le a szintjükre!" Na, ez volt a legaranyosabb. Innentől eldőlt, hogy kikkel vagyok: nem azokkal, akik nem tudnak részt venni a buliban, és már azt is elfelejtették, hogy valaha részt akartak volna venni!