Beküldte Raya deBonel -
Van a perverziónak egy olyan foka, ahol az ember már szinte örül a szívóhatás további fokozódásának, mondván, micsoda blogbejegyzés lesz ebből. Azokat az ütős poénokat, amiket erre a szitura közben kitaláltam, természetesen a következő napok viharos eseményei kiverték a fejemből, úgyhogy légyszi nézzetek vissza később, hátha még eszembe jutnak. (Közben beugrott egy, de az úgy ütött volna igazán, ha mobillal posztolom, hogy "A kocsi Hejőpapiban van, azt hiszem, ez mindent elmond".)
Szóval végül 19:38-kor indítottuk az órát, egy órával később pedig meg is nézhettük, jól jár-e, ugyanis Békás határában beugrott, hogy otthon hagytam a jegyeket, Nofra meg hagyta. Asmával kiegészülve visszafordultunk, és azt hittük, megúsztuk ennyivel.
Békésen haladunk az M3-on, üvölt a Tankcsapda, amikor hihetetlen ösztönnel pont akkor pillantok a műszerfalra, amikor a hőmérsékletmutató az egekbe szökik, majd másodperceken belül az olajnyomásjelző is kigyullad. Basszamegfaktor, szerencsére megint egy pihenőhely előtt száz méterrel csinálja, de ettől még nem lesz szimpatikusabb viselkedés a kocsim részéről.
Igricen szívem (...Igricen/ Hajnalig várunk szervizre... népi dallamra, egy-kettő) átveszi a parancsnokságot. A hűtővíz barna, az idő későre jár, ilyenkor már csak közeli barátokat illik zaklatni, de jelen pillanatban a földrajzi és az érzelmi közelség nem egészen esik egybe, és akkor még a hozzáértési tényezőről nem beszéltünk. Telefon NLB-nek, Cellnek, Nofra 3 barátjából kettőnek, majd az előretolt helyőrségnek (főleg Fefe) is. Egy teniszkönyökű kamionos (igen, ilyenkor mindig ilyen alakokat fogunk ki) közreműködésével megállapítjuk, hogy a kocsi jó eséllyel hengerfejes, vagyis lehet vele menni, csak nem sokat, és nem biztos, hogy érdemes. Viszont az alternatíva, hogy Hejőpapiban hagyjuk a járművet, az meg a helyi pigmentsűrűség miatt nem annyira szimpatikus.
Így aztán úttalan utakon, baljósan megvilágított, kihalt falvakon át, kóborkutyák vonyítása, a Gyöngy pöcörgése, morgása és sihegése közepette, vérvörös hold alatt (hangulatfestő betoldás) gurulunk be Tokajba. Mivel nincs kihez képest követési távolságot tartani, azért veszekszem Nofrával, hogy túl gyorsan megy és minden kátyút megtalál.
Duhaj, részeg fiatalok közé hajtunk be, és azt kívánom, bárcsak közéjük tartoznék. Áramlanak a punkok, rockerek, piercingesek, tetováltak, ledér öltözetűek, és miközben pánikszerűen hívjuk Sutyit, valaki bevilágít a kocsiba. Szerencsére még azelőtt rájövök, hogy ki az, mielőtt végig tudnám mondani, hogy "anyád szemébe villogjál, te lelki szegény!".
Fogcsikorgatva megköszönöm Fefének, hogy foglalt nekünk sátorhelyet. Elismerem, heroikus küzdelmet folytatott, hogy három sátrat kánonban verjen fel, de sajnos csak a bejárat és egy zajládával felszerelt kocsma mellett sikerült helyet találnia, ami hajnal 4 és 7 óra között nem zavar az alvásban, de két-három ismétlés után zombivá változtam volna tőle. Másnap reggel Asma szemfülessége révén sikerül átköltöznünk az újonnan megnyitott pótkempingbe, de a lustaságunknak megisszuk a levét: matracostul, maximális szárnyfesztávolságunkat kihasználva költözünk át, ezt pedig a sátorrudak nem bírják. Nofra egy kellemes délutánt tölt a tűző napon azzal, hogy a helyi vas(fém)boltban beszerzett eszközökkel megvasalja(fémelje) lakhelyünket, azonban csak annyit ér el, hogy a továbbiakban indián tipiben érezhetjük magunkat. Körülöttünk mindenhol "eldobhatós" Quechua sátrak, Amerika az Amerika.
Még bejárjuk a vidéket, leparkoljuk a járművet, felfedezzük a fagyizót, a bótot és a tokaji bonbonokat árusító kis üzletet. Nem bírok aludni, akkora a pörgés, de azt viszonylag hamar eldöntöm, hogy Nofra nélkül nem igazán szeretnék itt közlekedni. Még tátogok egyet a Highway to Hell-re, aztán elnyom az álom.