Beküldte Raya deBonel -
Szombatra azért kifulladt kicsit a történet. Békáék csendben leléptek, Feféékről is azt hittük, de aztán sikerült megoldani a rejtélyt, miszerint kinek a sátrából a melyik ember hol van. Untuk a meleget. Egész nap a Tisza partján döglöttünk. Kicsit néha odébb másztunk, ahogy jött fel a nap. Aztán ahogy ment le. El tudjátok képzelni a vibráló feszültséget.
Viszonylag korán kezdtünk: 15:40-kor a The Grenma koncertje kötelező program volt. Szerintem csalódottak voltak kicsit, mert a szokásos 14 év alatti közönségük nem kapott pénzt anyucitól a Hegyaljára, és nem visítottak nekik annyian, mint a ZP-ben. Na meg pont oda tűzött a nap. Beültem inkább a kézműves sátorba, és a "Mennyire szeretném" teljes értékű élvezete mellett egy nyaklánccal és egy karkötővel is gazdagabb lettem.
Barabás Lőrincet is megsasoltuk, de egyrészt azon lepődtem meg, hogy milyen fiatal, aztán meg azon, hogy nincs jobb keze. Végülis még szerencse, hogy trombitás, mert zongoráznia például macerásabb lenne.
Ezen a színpadon a lényeg Péterfy Bori volt, akinek a zenéjét imádom, a jelenségét kevésbé, mert egyrészt ő is basztatja a közönséget, másrészt az önkifejezés két eszköze létezik számára: a gyomorból fakadó hörgős visítás, illetve az öntudatlan fejrázós ugrálás. Hál'isten ez utóbbiak kevésbé jöttek elő, mint a ZP-ben, de most meg az tűnt fel zavaró tényezőként, hogy milyen hihetetlen önzést sugároznak a dalszövegei. Például a Szerelem címűben egy árva szó nincs arról, hogy kibe szerelmes, csak annyi, hogy a francba, megint életképtelen vagyok valaki nélkül, mire jó ez így negyven felé, na de ahogy NLB bölcsen megjegyezte, színésznő lévén nem kell őt annyira komolyan venni.
Mivel a Quimby nem érdekelt annyira, utána kiugrottam a sátorhoz piáért (ekkorra már senkit sem érdekelt, hogy másfél literes üvegekből nyakaljuk a sangriát, persze ebben nagy szerepe volt annak, hogy Nofra kente a biztonsági őr nyakát naptejjel meg ilyenek), és meghallottam valami állati jót. Ez volt a Copy Con, akit mostantól felveszünk a kedvencek közé. Sajnos csak a visszatapsolástól hallottam őket, na de akkor ezeket:
More Fire
Holnap
Rázd meg baby
Az énekes, ha nem mélyít be, nyálasabb, mint Caramel, de ha megerőlteti magát, akkor félelmetes. Respect! Vagyis, ahogy ők mondták, tisztelet! (de ez nagyon fura, úgyis szokni kell még a reggae szókincset)
Közben még csináltattam két kitűzőt: az egyiket az elvesztett mensás pótlására (az eredeti, rövid élete során, összehozott egy Index főoldalt, nem rossz teljesítmény), a másikat pedig jelen blog népszerűsítésére, az van rajta, hogy "Ki az a Hickenberger Adél?". Bár olyan apró betűkkel, hogy kizárólag illetlen közelségből olvasható, de legalább válogatott közönséget irányít ide.
Az este nagy durranása Ákos volt, akit nagyjából az érettségiig nagyon szerettem, viszont az Új törvény albuma annyira át volt politizálva, hogy elment tőle a kedvem. Nagyon meglepődtem, mert azóta megfordult. Nemcsak hogy remek dalokat írt (jó, az Adj hitet-et hallottam és szerettem azért), de ezen a koncerten volt egy olyan gesztusa, amivel számomra egyértelművé tette, hogy hová nem tartozik, és lelkifurdalás nélkül hallgathatom megint.
Szembetűnő volt, hogy mennyire profi: ő nem bajlódik a hangosítással, miután kijön a színpadra, minden koreográfia szerint történik: előbb a zenekar jelenik meg, mindegyik előbb a kivetítőn, aztán a Mester hatszáz arca, végül egy adag füst, és csak azután ő. Iszonyat tömeg volt, és négytől hatvan éves korig mindenki énekelt, olvadt, hullámzott. Nagyon jó volt, nem gondoltam, hogy ezeket a számokat így elő lehet adni. Még soha nem láttam élőben, és kellemes csalódás volt, azzal együtt, hogy az átmeneti mosolyszünetünk miatt nem ismertem az összes számot. Az utolsó persze a Valami véget ért volt, amitől én a rádióban hallva is elkámpicsorodom, itt meg, azzal a tartalommal, hogy gyakorlatilag életem első igazi fesztiválozását zárja le, még szomorkásabb volt az egész.
Másnap reggelre elment a hőség. Nem értettem, hová tűnt. A beléptetőkapukat elbontották (a nagyszínpadot már Ákos után elkezdték szétszedni). Felhők gyülekeztek, gyomruk éhesen kordult. "Az ég is szomorú, hogy elmegyünk" - mondta egy fesztiválozó. Én meg nem értettem, hogy mitől vagyok nyűgös.
Öt órán át tartott a hazavezető út. Aludni nem tudtam, vezetni nem mertem, inni nem volt mit. Néha megálltunk kávézni, hogy legalább Nofra ébren maradjon. Becsúsztam Jóanyámhoz, felzabáltam az elmaradt családi bulira sütött palacsinták jelentékeny részét, aztán bealudtam a kanapén. Fél tízkor hazatámolyogtam, Nofra beájulva az ágyban. Akkor persze már nem voltam álmos, még mindig a fesztiválon pörögtem...