Esőember

Fény derült végre a rejtélyre: miért tele a város kopasz Nagy Ervinekkel és nagyhajú Kulkákkal?

Ez egy olyan darab volt, amit több vonatkozásban is meg kellett nézni. Nagyon szerettük Jóanyámmal a filmet is, Kulkáért ő van oda, Nagy Ervinért én, Garas Dezsőt meg szeretjük nézni és hallgatni (bár sajnos most nem ő játszotta a doktor szerepét). Már májusban alig kaptam jegyet, ami szerintem a metróbeli plakátoknak köszönhető.

A kritikák már meglengették az orrunk előtt a mézesmadzagot, és az előadás hozta is, amit vártam tőle. A színészek az első percben összeolvadtak a figurával, és néha kifejezetten emlékeztetni kellett magamat, hogy csak játszanak (bár a filmtörténet legjobb dilinyósa számomra már mindig az Üvegtigris Sanyija marad, amíg a werkfilmet nem láttam, nem hittem el, hogy Horváth Lajos Ottót nem tényleg az OPNI-ból szöktették meg). Természetesnek hatottak még a nagyon kitalált poénok is, Kulka három percig lefoglalt ötszáz embert azzal, hogy miközben a nedves gatyájával oldalaz a ventillátor előtt, mindenki azon gondolkodott, hogy tényleg nincs-e semmi az inge alatt, Charlie pedig nyíltszíni tapsot kapott kétlépésnyi Moonwalkért.

Nekem még mindig fura, hogy egy színésznek három szerepe legyen, de gondolom a nyári szabadságok miatt nem tudták máshogy megoldani.

Ha a plakáton kint hivalkodik a fordító neve, nem nagyon tehetek mást, mint hogy külön figyelek a szövegre. Igazából nincs rá panaszom, eltekintve attól, hogy a Jeopardy nevű játékot (aminek ugye az a lényege, hogy egy állítást mondanak el, és kérdéssel kell rá válaszolni, pl. "Jézus leghitelesebb modern kori ábrázolása." "Kicsoda Názáreti Brian?") nem igazán sikerült átfordítani, de szerintem ez a közönség legnagyobb részének nem tűnt fel. A "bukszus" szó pedig továbbra is vicces, a Hasutasok óta az én szókincsembe is beépült (erről majd külön írok).

A látvány viszont tetszett, a díszlet és a jelmezek zen egyszerűségűek: a ruhák fekete-fehér-piros színűek, a színpad két tolófalból és három pultszerű, világító kockából alakult rendelőből hotelszobává. A zenék szabadon csapongtak a negyvenes évek álmosító dallamaitól napjaink motherfucker-ezéséig.

Jólesett látni, túl hamar lett vége. Akinek itt remekelni kellett, az megtette, marad a gondolkodás: tényleg csereszabatosak a sorsok? Lehetett volna az eredeti Charlie-ból Rainman, és minden ugyanígy történt volna? Lehet, hogy Nagy Ervin is meg fog kopaszodni egyszer?