Most fejeztem be az Alekszandra és a teremtés növendékeit. Ez volt az első ukrán sci-fi az életemben, de ha a többi is ilyen, nem az utolsó. Ezt a könyvet már a metróban kinéztem magamnak a szépséges zöld címlapja miatt, aminek persze semmi köze a könyv tartalmához (vagy... fene tudja... az információs makrostruktúra valahányadik dimenziójában éppen ez is megbújhatott), de csak most jutottam hozzá.

Muszáj volt már egy rendes after, nagyon szétesett a falka, amíg nem voltam itt. Aztán most olyasmi történt, hogy ha lenne humorom, megírhatnék belőle egy Monty Python-jelenetet, de olyat legalábbis, mint Douglas Adams, tudjátok, amikor Arthur Dent a pályaudvaron azt hiszi, hogy eszik a kekszét, pedig épp fordítva. Képzeljétek, valaki megírta pacallal. Na hát én most megírom rumos teával.

Ma arra ébredtem, hogy dörömbölnek az ajtómon. Sajnos nem sötét hajú, kék szemű, kiugró járomcsontú, magas, sportos, intelligens és jó humorú hercegek voltak, hanem tulajdon kisállatom, és gyanítom, hogy ő is csak alantas érdekből (értsd: KAJA) próbált betörni hozzám. Mindennek ellenére amikor betettem neki a kajáját, még direkt ráztam is, csak nézett rám bután. Én meg azt hittem, a nyulak IQ-ja értelmezhető fogalom.

Ma van jó ideig az utolsó nap, hogy a fennálló dátumot a fenti számokból ki lehet rakni, úgyhogy ez jó ürügyet szolgáltat arra, hogy egyben letudjam tárgyaljam részletesen és alapos mérlegelés után az elmúlt napok nem túl számos eseményét.

Mondhatom, marhára fel voltam készülve, délután még megnéztem, hogy hova és hányra kell menni, aztán lehúztam Lila Gyöngyről a hóvédelmi papundeklit (azt adjátok össze, hogy a múlt héten konkrétan a motorblokkba fagyott bele a hólé, a szervízben azt mondták, ilyet még nem láttak) és elgurultam a Láng művházba. Nem is volt nagyon kedvem bulizni az elején, Újdonsült meg is jegyezte, hogy a rendezvény eleje inkább hasonlított halotti torra, mint egy nagyléptékű KR-re.

Nagyon élveztem az idei karácsonyt, bár ezt leginkább az abszurd humor iránti olthatatlan vonzalmam tette lehetővé. Nem is lehet másképp jellemezni azt, amit tisztelt anyai családommal lehoztunk.

Azoknak, akik 26-án már lábadozva a heveny cukormérgezésből, kiábrándulva a rokonokkal töltött napoktól vagy kibontakozva a felhőillatú boldog hitvesi nyoszolyából erre szörfölnek, íme egy témába vágó képrejtvény:

Megfejtés szilveszterkor, ha addig nem.

A medence áttetsző vizében halak úszkálnak, békésen tátogva, nem túlságosan zsúfoltan. Még akár jól is érezhetnék magukat, ha a sarokban nem lebegne memento moriként hassal felfelé egy méreten alulinak bizonyult társuk. És persze ha a bódé oldalán nem a "Hal vásár" felirat díszelegne.

A tegnapi nap várakozáson felül sikerült, csak Agent dühöngött, amiért nem hozta magával a fényképezőgépét (Canon EOS 7D). Az időjárás ugyanis a kedvünkért megemberelte magát és visszaállította az égen a kék színsémát.

Tág értelemben előttünk feküdt egész Elzász.

Mindenki azt kérdezgeti, hogy elégedettek vagyunk-e, jó volt-e itt lenni. Talán ez az első iskola, ahol nem csak az udvariasság miatt mondom, hogy igen. Ugyan a munkakörülményeken lenne még mit fejleszteni (úgy is mint fűtés bevezetése a téli hónapokra, nem játszani itt-a-piros-hol-a-pirost a tanároknak járó fénymásolókártyával, illetve annak az amúgy évente kétszer használt lehetőségnek az elvétele, vagy legalább kicsit nehezebbé tétele, hogy a kabinjainkat a nagyelőadóval kapcsolják össze, mert így a teremből nem lehet használni őket), de a tanári karnál jobbat nem is kívánhatnék.